Ha lehet mondani egy lemezre, hogy meg- és ki is forgatta egy zenekar addigi világát, akkor a Killswitch Engage második albuma, az Alive or Just Breathing az kétségtelenül pályázhat erre a címre. A modern, dallamos metalcore vonalnak lendületet adó klasszikus album nemrégiben egy vinyl újrakiadást kapott, ennek tiszteletére ránézünk kicsit a dolgokra, mi is történt akkoriban ezzel az azóta is rendületlenül zakatoló zenekarral.

A kanadai thrash legendák különleges helyet foglalnak el a szívemben. Tudja ezt a Szent Algoritmus is, így a minap arra ébredtem, hogy új Annihilator kiadvány látott napvilágot. Aztán kicsit kutakodni kezdtem. 

A Needless zenekar kapcsán abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ha nem is a kezdeti lépésektől, de a bemutatkozó Heresy lemez megjelenésétől követhetem a csapat sztoriját. A kezdeti történésekig ugyanis közel másfél évtizeddel korábbra kell visszatekinteni. A dánszentmiklósi ötös nem a huszonegyedik században bevett forgatókönyv szerint építkezett, hanem a ’80-as évekbeli zsinórmérték szerint haladtak előre a történetben.

Ha nem zenekarokban, hanem személyekben gondolkodunk, három-négy évtizednyi alkotómunkával a hátuk mögött, fenntartások nélkül kijelenthetjük, hogy a kortárs progresszív rock triumvirátusát olyan nevek alkotják, mint Neal Morse, Roine Stolt és Steven Wilson. Ők azok, akik dokumentált metalos múlttal nem rendelkeznek, a ’80-as, illetve a ’90-es évek folyamán tűntek fel a színtéren, és Stolt kivételével még a nyugdíjkorhatár alatt vannak.

Vannak időszakok, amikor valahogy nem találok semmi új zenét. Amikor nem kelti fel semmi az érdeklődésemet. Megint máskor azt érzem, hogy amit eddig imádtam mocskot az most idegesít. Aztán ez megfordul és visszatérek valami olyanhoz, amire szavakat találni is nehéz. A finn származású Demonic Death Judge pontosan ilyen!

Általában egy fejhallgatón keresztül követem el a friss megjelenések rituális szemlézését, most azonban a családi hangrendszert hívtam segítségül, ami aztán a következő párbeszédhez vezetett:

A svájci folk metalos Eluveitie a saját zsánerének kétségkívül az egyik legmeghatározóbb csapata, de kár lenne tagadni: a banda sokat változott, ezzel szépen meg is osztották a tábort. A kezdeti melodeath darálások kezdenek háttérbe szorulni, és egy új hallgató talán már azt se mondaná meg, hogy Chrigel a frontember. A változás már a klasszikus, még Anna Murphyvel fémjelett korszaka alatt elindult, de egyértelműen új szintre emelkedett a 2016-os átrendeződések után Fabienne Erni érkezésével. Az Ategnatost nem is fogadták egyöntetű lelkesedéssel a rajongók, de az Eluveitie 6 év kihagyás után is kitart ezen az úton.

Amikor a Sleep Token bejelentette az Even In Arcadiát, már sejteni lehetett, hogy nem egy egyszerű lemez érkezik majd, hanem pontosan az, amit a cím ígér: szépségbe csomagolt fájdalom. Még a legszebb pillanatokban is ott rejtőzik a veszteség lehetősége, így aztán nem meglepő, hogy a különböző hangulatokhoz igazodva kapunk posztrockos lebegést, R&B-t, néhol metalkitöréseket, zongorát és szaxofont. Vessel ezúttal is mesterien váltogatja álarcait: egyszer suttog, aztán kántál, vagy hangját kieresztve vezeti a szektát. Soknak hangzik? Lehet, de valószínűleg épp ez a lényeg.

Ha egy lemez jól sikerül, érdemes addig ütni a vasat vele, amíg meleg. Persze tény, hogy a zenekarok már nem elsősorban a fizikai hanghordozók eladásából élnek meg, de az igazán nagyok még megtehetik, hogy egy albumot a kiadás után egy kevéssel újra piacra vigyenek. De valóban érdemes húzás ez? Ebben az írásban két nemrégiben megjelent újrakiadásnak, a Green Day Saviorsének és a Linkin Park From Zerojának példáján, azon belül is furcsa mód a CD-s kiadásokon keresztül kattogunk egy kicsit, hányadán is áll ez a dolog.

Huszonöt éve még dübörgött a zeneipar. Huszonöt éve éppen a világ csúcsán volt a nu metal. Huszonöt éve egy fura állpiercinges kopasz énekes vezette zenekar kiadta a bemutatkozó nagylemezét, a The Sickness-t. Huszonöt éve jelent meg a Disturbed első albuma és huszonöt éve mindenki tudja, mi is az az „auu-á-á-á-á!”. Nézzük csak meg ennek az egésznek a rövid történetét!

A LADLO kiadó áldásos promóciós tevékenységének köszönhetően úgy érezhetem, hogy legalább felületesen képben vagyok a kortárs francia black metal egyes szegmenseivel kapcsolatban. A kiadó portfóliójában lokális szinten az irányzat számtalan oldalhajtása, leágazása képviselteti magát, és a Nantes-iak alapvetően jó érzékkel válogatnak az ígéretes formációk között.

Az Ugass kutya! néhány évvel ezelőtti újrakiadása kapcsán épp azzal kezdtem a gondolataimat, miszerint szimplán nonszensz, hogy a 2003-as Golgotával bezárólag CD formátumban szinte az összes Moby Dick nagylemez beszerezhetetlen. Ha illúziókba akarnám ringatni magam, most azt is írhatnám, hogy a címzettekhez eljutottak a soraim. A helyzet azonban az, hogy Smiciéket a tábor az összes lehetséges fórumon hosszú évek óta bombázta ezekkel a korai, vagy már nem is olyan korai lemezekkel.

Úgy néz ki, hogy a tavalyi évben megjelent nagyobb zenekarok most azt a sémát követik, hogy kihozták az albumot, idén pedig jönnek egy delux kiadással. Így tett a Linkin Park is és most pontosan ugyanezt csinálta a Green Day is a Saviors esetében. De mit kapunk a deluxe kiadással a kezünkbe?

Az a rendhagyó helyzet állt elő, hogy a szerkesztőségből többen is olyan mértékben szívügyünknek tekintjük a Wall Of Sleep zenekart, hogy a The Kingdom című lemezről most két forrásból is született ajánlónk (az első itt olvasható). Jóllehet csak néhány száznyian gondoljuk így, de a magyar underground útvesztőiben a Wall Of Sleep logója egyfajta cégér, garancia a tartalmas, minőségi metalra.

Vannak zenekarok, akik olyan jól eltudnak bújni a közösségi média elől, hogy sehogy se találom meg őket. Ilyen a The Valley is, akikről csak a YouTube-on találtam értelmes információt, pedig a stoner zenekar kaphatna egy kicsivel nagyobb figyelmet is!

Talán kapásból már maguk az alapító Nagyfi tesók sem tudnák felsorolni, hogy az elmúlt három és fél évtized folyamán a két biztos pillér körül pontosan hány zenész fordult meg az Omen soraiban. Csak a frontembereket tekintve is alulról karcolják a féltucatnyit. Laci és Zoli jelenléte ezek ellenére egyfajta garancia arra, hogy amíg ők a fedélzeten vannak, addig minden körülmények között „Lesz metal!”.

Ebben az epizódban olyan lemezeket kukáztam a Bandcamp-ről, amiket 'metal' címkével (is) elláttak és a korábbi epizódokból kimaradt. Kimondottan nehéz volt végighallgatni ezt a felhozatalt, sőt néhány helyen konkrét elmebaj kerülgetett. Előre is elnézést kérek, ha egy-egy zenekarra ebben az epizódban kevesebb figyelem és szó jutott, de egyensúlyoztam a hosszú epizód és hosszúra nyúló évad közöttt.

Irány Görögország, egészen pontosan Thessaloniki!  Ellenben most nem stoner zenét hoztunk nektek! Ugye milyen meglepő, hiszen az ország dúskál a jobbnál jobb stoner zenekarokban. A Rainyard azonban grunge-ban utazik, de nem is akárhogy!

A tavalyi év nagy visszatérője egyértelműen a Linkin Park, illetve Marilyn Manson. A két előadó olyan albumokat pakolt le az asztalra, amik a mai napig folyamatosan a lejátszási listám részét képezik, így nem lehetett elmenni a From Zero deluxe kiadása mellett sem!

Szeretem a promó anyagokat, mert néha találok benne egy-egy olyan albumot, amivel nem tudok nagyon mit kezdeni, ez pedig kihívást jelent. A zenekarok többsége vagy tetszik vagy nem, de olyan, hogy ne tudjam hova elhelyezni az adott bandát, ritka. Az After Taste megdolgoztatott, de megérte a rászánt időt.