Így, a rockzene hetedik évtizede környékén a máig aktív élő legendák köre egy sajnálatosan gyorsan szűkülő halmaz, melyben örökbérlete van a novemberben a nyolcvanadik életévét betöltő gitáros/énekes/dalszerzőnek. Neil Young a hatvanas évek legeleje óta van a pályán – tehát a rockzene megteremtőivel egyidejűleg lépett színre. Több mint hat évtizedet átölelő karrierje során három tucatnyitól is több szólólemezt készített, és úgy vált tipikus amerikai dalszerzővé, hogy az állampolgárságot csak a világjárvány előtt néhány hónappal kapta meg.

A jelenleg dublini bázisú, de időszakosan Németországban is működött Khôra egy nemzetközi csoportosulás. Az egyszemélyes projektként indított formáció mögött kezdetben csak egy bizonyos Oleg I. állt. Ebben a leosztásban egyetlen demo felvétel készült, Málenkij Robot (!?) címmel – az utóbbi írásjeleket csak én teszem a cím mögé… A tagfelvétel 2017-től kezdődött. A Khôra soraiban azóta relatíve nagyobb nevek is megfordultak, gondolok itt elsősorban a Dodheimsgard-os Lars-Emilre, és a sajnálatos módon hosszabb ideje takaréklángon lévő Opeth-epigon Wilderun két tagjára, Wayne Ingram-re, illetve Daniel Müllerre. Ők már a Khôra múltjának részei.

Nagyfelni, nagyklíma, nagyzene – a használt autók világában ezekkel a szavakkal írják le, ha a portéka vonzerejét bizonyos extra felszerelések növelik. A Sign Of The Wolf bemutatkozó lemeze más értelemben nagyzene, bár a vonzereje kétségtelenül megvan.

A Wall Of Sleeppel kapcsolatban jó néhányszor elhangzott már az elmúlt évek során a következő vádaskodás: "Ez már nem is doom vagy legalábbis csak nyomokban tartalmaz olyasmit". Jómagam is felemlegettem ezt Füleki úrnak, később persze rájöttem, hogy a felcímkézés mint olyan engem is rendesen félrevezetett, mert ahelyett, hogy a fülemre támaszkodtam volna, a skatulyafedeleket hézagmentesen elhúztam a szemeim előtt.

Az In The Woods… egy black metalos gyökerekkel rendelkező, jobb híján progresszívnek nevezett norvég csapat. Az idei nagylemezüket változatlan felállás rögzítette, és viszonylag gyorsan követte az elődjét. Nehezen találtam meg az utat hozzá.

Hiába jelent meg a tavalyi év során a House Of Protection bemutatkozó lemeze / EP-je, (hívhatjuk bárhogy), Stephen és Aric a Galore sikere után sem képes leállni. Ha éppen nincsen Aric turnén a Night Verses-zel, akkor biztos, hogy dalt írnak Stephennel vagy éppen klipet forgatnak, esetleg turnéznak. Ennek a lendületnek az eredménye a most megjelent Outrun You All.

A Pelican igazából egy rendkívül ostoba zenekarnév, de ugyanennyire ostoba név a “kukorica“, vagy a “szétzúzott tökök”, nem is beszélve az olyan teljes képzavarról, mint mondjuk a “gyöngylekvár” (ami egyébként Eddie Vedder Pearl nevű öreganyjának peyotéval felütött lekvárjára utal, ettől függetlenül kétségtelenül hülye név).

Amikor felmerül a „mit is hallgassunk ma” kérdés, a metalcore vagy nu metal nem éppen a legerősebb hívószavak számomra. Aztán amikor az újdonságokat szemlézve már a harmadik Tetrarch előzetes is „beköltözött” hosszabb időre, felírtam a megjelenős naptáramba a The Ugly Side of Me-t. 

A kanadai Harem Scarem amolyan szakma-kedvence zenekar, talán még annyian sem „fogyasztják” őket idehaza, mint a Wingert. Bő 35 éve működnek, a Chasing Euphoria a 16. nagylemezük. Választott fegyvernemük a hard rock, abból is a dallamosabb fajta.

Sok mindent láttam és hallottam már a rockszíntéren, mégis felszaladt egy kissé a szemöldököm a '89 óta nyomuló görög Nightstalker egykori vágányváltásától, ugyanis névváltoztatás nélkül thrashből doomba (vagy stonerbe) átrendeződni meglehetősen szokatlan jelenség.

A W.E.T. egy svéd-amerikai hard rock formáció, ami olyan, mint a balatoni büfék: csak ideiglenesen üzemel. A húzónév Jeff Scott Soto énekes, az Apex az ötödik nagylemezük.

Amikor Marty McFly a Space Marine harcosokkal az oldalán összecsap a Teremtés Oszlopa alatt a Mártír Hódokkal i.u. 40000-ben...Eskü, jól vagyok és nem a Grazból jelentkezek be, csak az elmúlt pár hét zavaros volt és ezen a feldolgozandó lemezek sem segítettek. A Diktátor alulmúlta önmagát, a Slogan újra összeállt, de minek (?), és a Twister sem újult meg nagyon.... De mindig találni olyan kincseket is ám! Most is van pár....

Vannak pillanatok, amikor legszívesebben hátat fordítanék a metalzene jövőjének és onnantól kezdve kizárólag a múltbéli klasszikusokkal tölteném ki a szabadidőm zeneperceit. De amikor olyan zenekarok bukkannak fel a színtéren, mint az ex-Massacre-tagokból verbuválódott floridai death/thrash metal banda, az Inhuman Condition, akkor azonnal visszatér a metalzenébe vetett hitem és rögvest billentyűzetet ragadok, hogy világgá kürtöljem e csodás hírt.

Ezúttal a végén kezdem: a Mclusky visszatérő lemeze 5 koponya, szóval nem is kell tovább olvasni. Esetleg lehet még lejjebb tekerni a videóig, mert abból nagyjából kiderül, hogy milyen fasza a The World Is Still Here And So We Are, utána viszont javasolnám a teljes album lejátszását a preferált eszközön keresztül jól megtolva hangerővel.

A svéd származású Monolord szinte a semmiből robbant be a doom köztudatba és már az első lemezével maga alá gyűrte a műfaj rajongóit. Ritka az, hogy valaki már az első albumával kultikussá váljon, az pedig még ritkább, hogy a második album egy ilyen debütálás után megállja a helyét. Tíz éves a Vænir.

A hatvanas évekbeli LSD-tripek talán egyetlen pozitív hozadéka a pszichedelikus rockzene létrejötte, mely az akkoriban megjelent rocktörténeti mérföldkövek jelentőségén túl még hat évtizeddel később is szépen virágzik (igaz, a kilencvenes években az elektronikus zenékbe is átszivárgott a pszichedelia mint olyan, és ebben a formában vette át az ízlésformálás gyeplőjét).

A Linkin Park mindig is érdekes helyet foglalt el a szívemben. Szerettem is meg nem is. Jó is volt, de közben valahol azt éreztem, hogy mégsem száz százalékos. Sokkal közelebb éreztem magamhoz tini éveimben a Limp Bizkit-et (mondjuk ez nem változott) de mégis van valami megmagyarázhatatlan erő ebben a zenekarban is, ami miatt még ma is hallgatom. A zenekar indulását bemutató könyv pedig remek alkalom volt, hogy újra elővegyem a diszkográfiát és lepörgessem. Szerintem, ilyen A Csúcsra vezető út.

Nem is tudom, hogy mi volt a meglepőbb, hogy a Puddle Of Mudd új albummal jelentkezik vagy az, hogy a zenekarról most nem amiatt hallok, hogy az énekes, Wes-t megint letartóztatták. Még inkább meglepetés, hogy van kiadó, aki ennyi bukta után még bízik ebben a zenekarban és kiadja a hetedik stúdió albumot Kiss The Machine címmel. Meglepetés szót használtam már? Csak azért mert ez a kiadó a Nuclear Blast…

A régi hazai demó felvételek lelkes gyűjtőjeként fél évtizede meglepetésként ért a hír, miszerint a somogyi Butchers újjáalakult. Bár az utóbbi kifejezés helyett az újra aktivizálta magát lenne az adekvát megállapítás. Az egykori négyes tagjai közül ugyanis a gitáros/énekes Betlehem József és az ütős Dernanecz Zsolt azok, akik negyedszázad múltán ismét hangszereket ragadtak. A két zenész célja az volt, hogy igazságot szolgáltassanak a régi Butchers szerzemények egy részének, úgy, hogy az általuk arra érdemesnek ítélt korai dalaikat újra rögzítik.

Negyedik nagylemezéhez érkezett a 2014-ben gründolt budapesti instrumentális post-rock zenekar, a TÖRZS. A Menedék május 16-án jelenik meg a Pelagic Records gondozásában. A Balázs Soma - gitár, Nyitray Dániel - basszusgitár és Szijártó Tamás - dobok alkotta trió öt számot rögzített az új albumhoz, melyek mindegyike egy-egy melankolikus utazás az emlékek birodalmába, lassan csordogáló kis patak az audiovizualitás erdejében.