Az idejét se tudom már mikor találkoztam olyan olasz zenekarral, amelyik felkeltette tényleg az érdeklődésemet. A Duocane már a nevével lelővi a poént, hogy csak két ember alkotja a zenekart. Ellenben ez a két ember valami olyat pakolt le az asztalra nekem, amire jó ideig emlékezni fogok.

Vannak zenekarok, akik még ma is képesek egyedi, vagy ahhoz hasonló hangzást, hangulatot létrehozni, ennek egyike az izlandi Kaleo. A zenekarnak a Mixed Emotions a negyedik lemeze és ott folytatják az utat, ahol legutóbb abbahagyták: előre a modern blues-rock szomorkás, mégis magával ragadó útján.

Ha nem csalnak az emlékeim, a Jégbontó lemez megjelenése környékén egy, Ficzek Andrással készített interjúban került szóba, miszerint az akkor még Echo Of Dalriada néven működő zenekar hosszabb távú terve a hónapnevek régies elnevezésén keresztül végigvinni a zenekar majdani diszkográfiáját. Azóta közel két évtized telt el, és tucatnyi Dalriada korong készült. A soproniak csak a sorlemezeket tekintve is a tizedik albumuknál járnak, a koncepció forgatókönyve lassan a végéhez közeledik.

Beütött a dögmeleg és a nyári fesztiválszezon előtt még megszórtak minket jobbnál-jobb lemezekkel. Ezekből szemezgetek, a májusi felhozatalból válogattam ki azokat, amik nálam sokat pörögtek. Lett benne szerintem megosztó lemez is és vitára alkalmas kiadvány is. És Ti mit hallgattatok májusban?

A minap szembejött egy rövid kis videó, amin James Hetfield és Rob Halford szurkol a Turnstile-nak a színpad széléről valami sokemberes fesztiválon. Azt ugyan nem láthattam előre, hogy a Metal God és Papa Het is ott headbangel majd a baltimore-i ötös koncertjén, a 2021-es Glow On alapján viszont már sejteni lehetett, hogy hízni fog még a banda rajongótábora.

Egy posztapokaliptikus városkép hullahegyekkel, kifosztott üzletekkel és a középpontban egy D.R.I.-pólós, S.O.D.-tetkós zombirockerrel vajon mire enged következtetni, ha mindez egy metalbanda lemezborítóját képezi? Naná, hogy thrash, hardcore vagy crossover zenekarra. Talált, süllyedt. Aki esetleg még ezek után is kételkedne a zsánert illetően, vessen egy pillantást a 2017-ben elstartolt olasz banda, a Spoiled bemutatkozó nagylemezének (Collapse) trekklistájára és a lemez játékidejére.

Ha lehet mondani egy lemezre, hogy meg- és ki is forgatta egy zenekar addigi világát, akkor a Killswitch Engage második albuma, az Alive or Just Breathing az kétségtelenül pályázhat erre a címre. A modern, dallamos metalcore vonalnak lendületet adó klasszikus album nemrégiben egy vinyl újrakiadást kapott, ennek tiszteletére ránézünk kicsit a dolgokra, mi is történt akkoriban ezzel az azóta is rendületlenül zakatoló zenekarral.

A kanadai thrash legendák különleges helyet foglalnak el a szívemben. Tudja ezt a Szent Algoritmus is, így a minap arra ébredtem, hogy új Annihilator kiadvány látott napvilágot. Aztán kicsit kutakodni kezdtem. 

A Needless zenekar kapcsán abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ha nem is a kezdeti lépésektől, de a bemutatkozó Heresy lemez megjelenésétől követhetem a csapat sztoriját. A kezdeti történésekig ugyanis közel másfél évtizeddel korábbra kell visszatekinteni. A dánszentmiklósi ötös nem a huszonegyedik században bevett forgatókönyv szerint építkezett, hanem a ’80-as évekbeli zsinórmérték szerint haladtak előre a történetben.

Ha nem zenekarokban, hanem személyekben gondolkodunk, három-négy évtizednyi alkotómunkával a hátuk mögött, fenntartások nélkül kijelenthetjük, hogy a kortárs progresszív rock triumvirátusát olyan nevek alkotják, mint Neal Morse, Roine Stolt és Steven Wilson. Ők azok, akik dokumentált metalos múlttal nem rendelkeznek, a ’80-as, illetve a ’90-es évek folyamán tűntek fel a színtéren, és Stolt kivételével még a nyugdíjkorhatár alatt vannak.

Vannak időszakok, amikor valahogy nem találok semmi új zenét. Amikor nem kelti fel semmi az érdeklődésemet. Megint máskor azt érzem, hogy amit eddig imádtam mocskot az most idegesít. Aztán ez megfordul és visszatérek valami olyanhoz, amire szavakat találni is nehéz. A finn származású Demonic Death Judge pontosan ilyen!

Általában egy fejhallgatón keresztül követem el a friss megjelenések rituális szemlézését, most azonban a családi hangrendszert hívtam segítségül, ami aztán a következő párbeszédhez vezetett:

A svájci folk metalos Eluveitie a saját zsánerének kétségkívül az egyik legmeghatározóbb csapata, de kár lenne tagadni: a banda sokat változott, ezzel szépen meg is osztották a tábort. A kezdeti melodeath darálások kezdenek háttérbe szorulni, és egy új hallgató talán már azt se mondaná meg, hogy Chrigel a frontember. A változás már a klasszikus, még Anna Murphyvel fémjelett korszaka alatt elindult, de egyértelműen új szintre emelkedett a 2016-os átrendeződések után Fabienne Erni érkezésével. Az Ategnatost nem is fogadták egyöntetű lelkesedéssel a rajongók, de az Eluveitie 6 év kihagyás után is kitart ezen az úton.

Amikor a Sleep Token bejelentette az Even In Arcadiát, már sejteni lehetett, hogy nem egy egyszerű lemez érkezik majd, hanem pontosan az, amit a cím ígér: szépségbe csomagolt fájdalom. Még a legszebb pillanatokban is ott rejtőzik a veszteség lehetősége, így aztán nem meglepő, hogy a különböző hangulatokhoz igazodva kapunk posztrockos lebegést, R&B-t, néhol metalkitöréseket, zongorát és szaxofont. Vessel ezúttal is mesterien váltogatja álarcait: egyszer suttog, aztán kántál, vagy hangját kieresztve vezeti a szektát. Soknak hangzik? Lehet, de valószínűleg épp ez a lényeg.

Ha egy lemez jól sikerül, érdemes addig ütni a vasat vele, amíg meleg. Persze tény, hogy a zenekarok már nem elsősorban a fizikai hanghordozók eladásából élnek meg, de az igazán nagyok még megtehetik, hogy egy albumot a kiadás után egy kevéssel újra piacra vigyenek. De valóban érdemes húzás ez? Ebben az írásban két nemrégiben megjelent újrakiadásnak, a Green Day Saviorsének és a Linkin Park From Zerojának példáján, azon belül is furcsa mód a CD-s kiadásokon keresztül kattogunk egy kicsit, hányadán is áll ez a dolog.

Huszonöt éve még dübörgött a zeneipar. Huszonöt éve éppen a világ csúcsán volt a nu metal. Huszonöt éve egy fura állpiercinges kopasz énekes vezette zenekar kiadta a bemutatkozó nagylemezét, a The Sickness-t. Huszonöt éve jelent meg a Disturbed első albuma és huszonöt éve mindenki tudja, mi is az az „auu-á-á-á-á!”. Nézzük csak meg ennek az egésznek a rövid történetét!

A LADLO kiadó áldásos promóciós tevékenységének köszönhetően úgy érezhetem, hogy legalább felületesen képben vagyok a kortárs francia black metal egyes szegmenseivel kapcsolatban. A kiadó portfóliójában lokális szinten az irányzat számtalan oldalhajtása, leágazása képviselteti magát, és a Nantes-iak alapvetően jó érzékkel válogatnak az ígéretes formációk között.

Az Ugass kutya! néhány évvel ezelőtti újrakiadása kapcsán épp azzal kezdtem a gondolataimat, miszerint szimplán nonszensz, hogy a 2003-as Golgotával bezárólag CD formátumban szinte az összes Moby Dick nagylemez beszerezhetetlen. Ha illúziókba akarnám ringatni magam, most azt is írhatnám, hogy a címzettekhez eljutottak a soraim. A helyzet azonban az, hogy Smiciéket a tábor az összes lehetséges fórumon hosszú évek óta bombázta ezekkel a korai, vagy már nem is olyan korai lemezekkel.

Úgy néz ki, hogy a tavalyi évben megjelent nagyobb zenekarok most azt a sémát követik, hogy kihozták az albumot, idén pedig jönnek egy delux kiadással. Így tett a Linkin Park is és most pontosan ugyanezt csinálta a Green Day is a Saviors esetében. De mit kapunk a deluxe kiadással a kezünkbe?

Az a rendhagyó helyzet állt elő, hogy a szerkesztőségből többen is olyan mértékben szívügyünknek tekintjük a Wall Of Sleep zenekart, hogy a The Kingdom című lemezről most két forrásból is született ajánlónk (az első itt olvasható). Jóllehet csak néhány száznyian gondoljuk így, de a magyar underground útvesztőiben a Wall Of Sleep logója egyfajta cégér, garancia a tartalmas, minőségi metalra.