Most egy kanadai zenekarral találjuk majd szembe magunkat. Jöhet a MOOCH bemutatkozó anyaga.

Daron Malakian egy eléggé érdekes figurája korunk rock-metal történelmének. Az biztos, hogy a világ egyik legnagyobb zenekarának a gitárosaként nem lehet megkerülni, de vajon szólóban mire képes az öreg nu-metal félisten? Mi van akkor, ha nincs mögött a System Of A Down legénysége? Erre is választ kapunk az új albuma az Addicted To The Violence kapcsán.

Valahol egy sötét, mitikus föld szívében (New York), egy letűnt korban (2025) megszületett a Blood Vulture, egy durva, melankolikus meséket hozó zenei projekt, ami halandóságról, gyászról, őrületről és megszállottságról szól. A saját magát „gótikus sludge”-ként definiáló formáció mögött Jordan Olds áll, aki már közel egy évtizede Gwarsenio Hall néven vezeti a Two Minutes to Late Night talkshow-t, egy hely, ahol ikonikus dalokat parodizálnak a Fleetwood Mac-től a Guns N’ Roses-ig, egy csipetnyi metálos humorral fűszerezve.

Nem kis kíváncsiság volt bennem, hogy mit hoz ezúttal a Born Of Osiris új nagylemeze, hiszen tőlük szokatlan módon négy év is eltelt már a két album között. Persze kislemezekből nem volt hiány, meg azért az izgalmakból is kijutott rendesen hiszen két alapember, előbb Joe Buras majd idén Lee McKinney is lelécelt. Eddig minden BOO lemez tartogatott valami újat és mertem remélni, hogy a megfogyatkozott csapat most is folytatja fáradhatatlan törekvését az innovációra valahol a metalcore és a deathcore határvidékén. Ezúttal viszont már nemcsak az volt a kérdés, hogy a Through Shadows vajon mennyire lesz túl tech, túl prog, túl modern ésatöbbi, hanem a két kulcsember kiválása után sokan már azt találgatták, hogy egyáltalán működik-e még a zenekar.

Már bő két évtizede, hogy megjelent a My Chemical Romance második nagylemeze Three Cheers For Sweet Revenge. A zenekar akkor igen nagyot robbantott, mert az első lemez színvonalát sikerült egyértelműen az egekbe emelni, hogy aztán azt is tovább vigyék a következő albumukon, a The Black Parade-en. De álljunk csak meg egyelőre 2004-ben!

Magazinunk bemutatkozásában azt írjuk, hogy a Rockstation a rockzene minden irányzatával foglalkozó internetes oldal. Bár néhány ortodox olvasónk szereti ezt a metálra leszűkíteni, azért jól megfér itt egymás mellett a legkülönfélébb szubzsánerek sokasága. De mi van akkor, ha mindezek egy lemezen belül, 33 percben koncentrálódnak?

Végre elérkezett az az idő, hogy újra találok izgalmas zenekarokat, olyanokat, amikre felkapom a fejemet és azt veszem észre, hogy újra és újra meghallgatom őket. Most éppen a Belzebitch zenekar legújabb anyagára pörögtem rá teljesen.

Már egy hónap is eltelt azóta, hogy megjelent a dán hard rock sztárcsapat kilencedik nagylemeze. Ezt az időt nagyrészt azzal töltöttem, hogy kiderítsem: bennem van a hiba, vagy a God of Angels Trust tényleg nem annyira ütős, mint az elődje.

Herta Müller A róka volt mindig a vadász című regénye által inspirált Face Without Face a brooklyni székhelyű zenei projekt, a The Do Nothing Machine kilencedik kiadványa. Az EP egy olyan világ hangulatát idézi meg, amelyben az élet Ceaușescu-korszakbeli Romániához hasonló totális rezsim alatt zajlik: ahol az uralom minden árnyalatot eltüntet, az állandó megfigyelés a mindennapok részévé válik, és a magánérzelmek is az állam csataterévé lesznek.

1973-ban egy igen különleges zenei projekt jelent meg Mike Oldfield kezei alól. Az akkor még a tizenkilenc éves zenész rögtön egy olyan zenei örökséget hagyott maga után, amit ha nem is folytatott volna, akkor is örökre beírta volna magát a zenetörténelembe. Ez az anyag aztán 2003-ban újra rögzítésre került, amit nemrégiben újra ki is adtak CD-n és (a 2003-as verziót először) vinylen, ez adta az apropót a visszaemlékezésre.

Nem, a Greatest nem valami soron kívüli válogatás a Birminghamből elszármazott zenekartól. Ez a Greatest ugyanaz a Greatest, ami eredeti formájában még 1998-ban jelent meg, a gyűjtemény most csak egy újrakiadást kapott. A teljességhez azonban hozzátartozik, hogy maga a Greatest annak idején az egy évtizeddel korábbi Decade című válogatáslemez felfrissített változata volt. Szóval nincs új a nap alatt.

Mindenekelőtt adja magát a kérdés, hogy 2025 közepén mégis mi szükség van egy Sting koncertlemezre?! Nos, épp ez az, amire nem én fogok érdemben válaszolni. Emberünk ugyanis közel négy és fél évtizede abban a ligában focizik, amelynek tagjai kapcsán felesleges bármit is kérdezni, netán számon kérni.

Brit groove-os metalcore, olykor thrash-be is átkukucskáló, technikás zenei alapokkal, energikus énekkel. Ez a negyedik lemezük, három év szünet után jelent meg a legnagyobb független metal kiadónál, és 11 dalt tartalmaz. A nevük egyre fényesebben cseng az undergroundban, nem volt kérdés, hogy egy kóstolómenü erejéig teszek egy kirándulást a világukba.

Nehéz manapság a kemény zenét művelő bandák élete. A legtöbb műfaj szenved a túltelítettségtől, így aztán a klisékből kitörni vágyók közül sokan inkább populárisabb vizekre eveznek a fenntartható siker érdekében. És ezzel az ég világon semmi baj sincs, mert legalább elérnek olyan szegmenseket, hallgatókat, akik eddig reszkettek némi rifftől, a metáltól meg aztán végképp elzárkóztak.

A párizsi katakombák bizarr köztemető és rendhagyó turistalátványosság viszont nem kifejezetten az a tipikus koncerthelyszín, bár egy valamirevaló dark vagy goth rock zenekar bizonyára otthonosan érezné magát a csonthalmok között. Ugyan a Queens Of The Stone Age nem a Christian Death mégis sikerült belakniuk a homályos folyosókat egy ötszámos EP erejéig.

Mivel a Sony Music tavaly ősszel vette át a Pink Floyd katalógusának kezelését, ráadásul nem kevesebb, mint négyszáz millió dollár fejében, nem lehetett kérdés, hogy a konglomerátum rövid időn belül előáll valami meglepő, vagy legalábbis nem feltétlenül várt kiadvánnyal. Jól tudjuk azt is, hogy ugyanez a cégcsoport értő kezekkel ápolja Jimi Hendrix hagyatékát, időnként sosem hallott felvételeket előásva abból a bizonyos feneketlen, képzeletbeli fiókból (például ITT és ITT). A Pink Floyd esetében ráadásul jóval terjedelmesebb az életmű, nagy a merítési lehetőség.

Hosszabb kihagyás után, jelentősen átalakult felállásban, ismét aktív az Inglorious. A brit hard rock egyik nagy ígéreteként indult csapat június elején adta ki az ötödik nagylemezét, amit szimplán római ötössel jelöltek. Sikerült-e révbe érni, vagy továbbra is ígéret marad Nathan James mindenkori zenekara?

A 2016-os évad zárásaként a Bandcamp oldaláról válogattam rock lemezeket. Szinte semmi metal, csak laza és könnyed rock kiadványok. Ismerős visszatérők, ismeretlen zseni albumok és minden, ami a kettő között van. Kincsek kerültek megint a felszínre, csak pár alkalommal kellett kínlódnom... Kényelmes rock korongokkal simítjuk le a 2016-os évet, hogy újult erővel tudjunk nekilátni a következő évadnak.

Van az úgy, hogy egy szőröstökü progikonokból álló társulat elsőre nem billenti fenékbe kellőképpen a hallgatót; nem dobod el tőlük a hajad, nem basz ki a libabőr. Igen, van ilyen. Elsőre. Sőt, második alkalommal is csak erőtlenül rugdos. Aztán, ha még nem untuk meg, akkor érdemes még egyszer megpróbálni. És akkor jön a lórúgás.

Az ezredforduló környéke a hazai metal színtéren a visszatérések, újjáalakulások, visszarendeződések jegyében telt. 1998-tól ismét lett Ossian, és a Gépes kitérő után a Pokolgép szintén aktivizálta magát. Négy évvel később pedig újra lett Akelánk és Moby Dickünk is. Utóbbiak ráadásul épp ’98-ban köszöntek el a közönségüktől a Good Bye című válogatással.