Vannak zenekarok, akik olyan jól eltudnak bújni a közösségi média elől, hogy sehogy se találom meg őket. Ilyen a The Valley is, akikről csak a YouTube-on találtam értelmes információt, pedig a stoner zenekar kaphatna egy kicsivel nagyobb figyelmet is!

Talán kapásból már maguk az alapító Nagyfi tesók sem tudnák felsorolni, hogy az elmúlt három és fél évtized folyamán a két biztos pillér körül pontosan hány zenész fordult meg az Omen soraiban. Csak a frontembereket tekintve is alulról karcolják a féltucatnyit. Laci és Zoli jelenléte ezek ellenére egyfajta garancia arra, hogy amíg ők a fedélzeten vannak, addig minden körülmények között „Lesz metal!”.

Ebben az epizódban olyan lemezeket kukáztam a Bandcamp-ről, amiket 'metal' címkével (is) elláttak és a korábbi epizódokból kimaradt. Kimondottan nehéz volt végighallgatni ezt a felhozatalt, sőt néhány helyen konkrét elmebaj kerülgetett. Előre is elnézést kérek, ha egy-egy zenekarra ebben az epizódban kevesebb figyelem és szó jutott, de egyensúlyoztam a hosszú epizód és hosszúra nyúló évad közöttt.

Irány Görögország, egészen pontosan Thessaloniki!  Ellenben most nem stoner zenét hoztunk nektek! Ugye milyen meglepő, hiszen az ország dúskál a jobbnál jobb stoner zenekarokban. A Rainyard azonban grunge-ban utazik, de nem is akárhogy!

A tavalyi év nagy visszatérője egyértelműen a Linkin Park, illetve Marilyn Manson. A két előadó olyan albumokat pakolt le az asztalra, amik a mai napig folyamatosan a lejátszási listám részét képezik, így nem lehetett elmenni a From Zero deluxe kiadása mellett sem!

Szeretem a promó anyagokat, mert néha találok benne egy-egy olyan albumot, amivel nem tudok nagyon mit kezdeni, ez pedig kihívást jelent. A zenekarok többsége vagy tetszik vagy nem, de olyan, hogy ne tudjam hova elhelyezni az adott bandát, ritka. Az After Taste megdolgoztatott, de megérte a rászánt időt.

Így, a rockzene hetedik évtizede környékén a máig aktív élő legendák köre egy sajnálatosan gyorsan szűkülő halmaz, melyben örökbérlete van a novemberben a nyolcvanadik életévét betöltő gitáros/énekes/dalszerzőnek. Neil Young a hatvanas évek legeleje óta van a pályán – tehát a rockzene megteremtőivel egyidejűleg lépett színre. Több mint hat évtizedet átölelő karrierje során három tucatnyitól is több szólólemezt készített, és úgy vált tipikus amerikai dalszerzővé, hogy az állampolgárságot csak a világjárvány előtt néhány hónappal kapta meg.

A jelenleg dublini bázisú, de időszakosan Németországban is működött Khôra egy nemzetközi csoportosulás. Az egyszemélyes projektként indított formáció mögött kezdetben csak egy bizonyos Oleg I. állt. Ebben a leosztásban egyetlen demo felvétel készült, Málenkij Robot (!?) címmel – az utóbbi írásjeleket csak én teszem a cím mögé… A tagfelvétel 2017-től kezdődött. A Khôra soraiban azóta relatíve nagyobb nevek is megfordultak, gondolok itt elsősorban a Dodheimsgard-os Lars-Emilre, és a sajnálatos módon hosszabb ideje takaréklángon lévő Opeth-epigon Wilderun két tagjára, Wayne Ingram-re, illetve Daniel Müllerre. Ők már a Khôra múltjának részei.

Nagyfelni, nagyklíma, nagyzene – a használt autók világában ezekkel a szavakkal írják le, ha a portéka vonzerejét bizonyos extra felszerelések növelik. A Sign Of The Wolf bemutatkozó lemeze más értelemben nagyzene, bár a vonzereje kétségtelenül megvan.

A Wall Of Sleeppel kapcsolatban jó néhányszor elhangzott már az elmúlt évek során a következő vádaskodás: "Ez már nem is doom vagy legalábbis csak nyomokban tartalmaz olyasmit". Jómagam is felemlegettem ezt Füleki úrnak, később persze rájöttem, hogy a felcímkézés mint olyan engem is rendesen félrevezetett, mert ahelyett, hogy a fülemre támaszkodtam volna, a skatulyafedeleket hézagmentesen elhúztam a szemeim előtt.

Az In The Woods… egy black metalos gyökerekkel rendelkező, jobb híján progresszívnek nevezett norvég csapat. Az idei nagylemezüket változatlan felállás rögzítette, és viszonylag gyorsan követte az elődjét. Nehezen találtam meg az utat hozzá.

Hiába jelent meg a tavalyi év során a House Of Protection bemutatkozó lemeze / EP-je, (hívhatjuk bárhogy), Stephen és Aric a Galore sikere után sem képes leállni. Ha éppen nincsen Aric turnén a Night Verses-zel, akkor biztos, hogy dalt írnak Stephennel vagy éppen klipet forgatnak, esetleg turnéznak. Ennek a lendületnek az eredménye a most megjelent Outrun You All.

A Pelican igazából egy rendkívül ostoba zenekarnév, de ugyanennyire ostoba név a “kukorica“, vagy a “szétzúzott tökök”, nem is beszélve az olyan teljes képzavarról, mint mondjuk a “gyöngylekvár” (ami egyébként Eddie Vedder Pearl nevű öreganyjának peyotéval felütött lekvárjára utal, ettől függetlenül kétségtelenül hülye név).

Amikor felmerül a „mit is hallgassunk ma” kérdés, a metalcore vagy nu metal nem éppen a legerősebb hívószavak számomra. Aztán amikor az újdonságokat szemlézve már a harmadik Tetrarch előzetes is „beköltözött” hosszabb időre, felírtam a megjelenős naptáramba a The Ugly Side of Me-t. 

A kanadai Harem Scarem amolyan szakma-kedvence zenekar, talán még annyian sem „fogyasztják” őket idehaza, mint a Wingert. Bő 35 éve működnek, a Chasing Euphoria a 16. nagylemezük. Választott fegyvernemük a hard rock, abból is a dallamosabb fajta.

Sok mindent láttam és hallottam már a rockszíntéren, mégis felszaladt egy kissé a szemöldököm a '89 óta nyomuló görög Nightstalker egykori vágányváltásától, ugyanis névváltoztatás nélkül thrashből doomba (vagy stonerbe) átrendeződni meglehetősen szokatlan jelenség.

A W.E.T. egy svéd-amerikai hard rock formáció, ami olyan, mint a balatoni büfék: csak ideiglenesen üzemel. A húzónév Jeff Scott Soto énekes, az Apex az ötödik nagylemezük.

Amikor Marty McFly a Space Marine harcosokkal az oldalán összecsap a Teremtés Oszlopa alatt a Mártír Hódokkal i.u. 40000-ben...Eskü, jól vagyok és nem a Grazból jelentkezek be, csak az elmúlt pár hét zavaros volt és ezen a feldolgozandó lemezek sem segítettek. A Diktátor alulmúlta önmagát, a Slogan újra összeállt, de minek (?), és a Twister sem újult meg nagyon.... De mindig találni olyan kincseket is ám! Most is van pár....

Vannak pillanatok, amikor legszívesebben hátat fordítanék a metalzene jövőjének és onnantól kezdve kizárólag a múltbéli klasszikusokkal tölteném ki a szabadidőm zeneperceit. De amikor olyan zenekarok bukkannak fel a színtéren, mint az ex-Massacre-tagokból verbuválódott floridai death/thrash metal banda, az Inhuman Condition, akkor azonnal visszatér a metalzenébe vetett hitem és rögvest billentyűzetet ragadok, hogy világgá kürtöljem e csodás hírt.

Ezúttal a végén kezdem: a Mclusky visszatérő lemeze 5 koponya, szóval nem is kell tovább olvasni. Esetleg lehet még lejjebb tekerni a videóig, mert abból nagyjából kiderül, hogy milyen fasza a The World Is Still Here And So We Are, utána viszont javasolnám a teljes album lejátszását a preferált eszközön keresztül jól megtolva hangerővel.