Amikor hallok valamit, ami lenyűgöz, mindig elfog az irigység, és elkezdek kukacoskodni, hogy itt meg ott nem jó, ezért meg azért. Ez főleg akkor jön elő, ha ismerősök zenéjéről van szó. Meglehet kövezni, de szerintem más is van úgy vele, hogy „basszus ez a riff, ez a téma, ez a sor ANNYIRA JÓ”. Aztán ilyenkor kezded el fúrni az anyagot, hogy innen meg onnan van ez a nyúlás, meg az a nyúlás. Szerintem, van némi sütni valóm, így hamar rájövök általában ilyenkor, hogy nem kell irigykedni, hanem inkább büszkének lenni, hogy „igen, én ismerem őket”
A Scarify-vel is így voltam. Vicces, hogy a régi kisgyerekek, akik a telepen lógtak felnőttek lassan, de biztosan és ráadásul nem is alkotnak rossz zenét. Sőt mi több….