Június 26-án, azaz jövő kedden jelenik meg a The Offspring kilencedik stúdióalbuma a Days Go By, melyre négy évet kellett várniuk a rajongóknak. Az amerikai punk-rock legenda új lemezén Bob Rock producerkedett, és hogy milyen lett a végeredmény, azt hajtás után megtudhatjátok!
Nos lassan megint eltelt egy év a 2008-as Sziget Fesztivál óta, mindjárt kezdődik az idei. Ahogy azt tettük a múlt évben, idén is bemutatjuk a Fesztivál nevesebb fellépőit, persze azokat, akik rock/metál-ban utaznak. A brit bandák zömétől elnézést kérünk idén annyian vannak, hogy egyenként nem jutott rájuk időnk.
A kaliforniai punk legsikeresebb zenekarával állunk szemben az kétségtelen. Eladtak majd ötvenmillió lemezt, gondjuk nem lesz sohasem, hiszen a világsztár kategóriájába tartoznak.
Nem az a tagcserélős típusú banda az biztos, hiszen a banda háromnegyede ma is ugyanaz, mint megalakulásukkor, a 80-as évek közepén. Bryan Keith "Dexter" Holland – ének, gitár, Kevin „Noodles” Wasserman – gitár, vokál, Greg K - basszusgitár alkotja a magot, melyben a „klasszikus” korszakban Ron Welty dobolt (később Atom Willard, majd Josh Freese követte). Az 1994-es Smash album Self Esteem című dalával robbantak be a köztudatba, ami ugyan egy kicsit Nirvana, de odaát ezt is bekajálták, így a milliós eladások borítékolhatóak voltak és egyből a mainstreamben is találták magukat. Aztán később a metálos megközelítés egy kicsit átment hip-hop-ba meg popos-latinosba is, de azért még nem kezdett el vészesen nyáladzani a performance.
Öt év szünet után tavaly új lemezzel jelentkeztek Rise And Fall, Rage And Grace címmel (RockStation kritika: Kali punk : The Offspring - Rise And Fall, Rage And Grace), mely egy korrekt visszatérés volt. 2008-ban a Volt Fesztiválon csíphették el a zenekart a szerencsések, idén a Szigeten lehet őket látni. Koncertjük augusztus 16.-án (vasárnap) 19.45-kor kezdődik a Nagyszínpadon.
The Offspring - You're Gonna Go Far, Kid > Katt!
Megmondom őszintén van bennem egy pici ellenszenv az együttes iránt, de remélem ez az objektivitásomat nem homályosítja el. Az ellenszenv igazából abból adódik, hogy ez a csapat nem csinált semmi különlegeset, csak éppen jókor voltak jó helyen, másrészt a Bad Religion-t inkább szerettem, jobbak is, még se kaptak soha semmi elismerést és ez szerintem igazságtalan, de ennek a lemeznek a szempontjából érdektelen.
1984-ben Orange County-ban (Kalifornia) négy fiatal srác alapított egy zenekart, melyből később a The Offspring lett. Az apró probléma csak az volt, hogy 1984-ben nem hogy nem volt hangszerük, de fogalmuk se volt róla, hogy hogyan is kellene egyáltalán játszani rajtuk. Azért nagy nehezen csak sikerült a betanulás, így 1987-ben csináltak egy demo-t, de arra már nem volt pénzük, hogy a 25 cent/CD plussz díjat kifizessék arra, hogy a borítót is ráragasszák, így hát vettek ragasztót, meg egy karton sört, és áthívtak pár srácot "bulizni". (Mondani sem kell, a srácok megitták a sört, és leléptek.) "A ragasztás nem sikerült túl tartósra, ráadásul tartott vagy 2 és fél évünkbe, míg mind az 1000-et eladtuk" – mondta Dexter Holland énekes 2 évvel később. Igazából az 1994-ben kiadott a Smash című albummal robbantak be, amiből 11 millió talált gazdára világszerte. Innentől kezdve a sikerek folyamatosak voltak, még ha a Smash sikerét már nem is tudták megismételni, de azért a '98-as Americana is nagyot tarolt a piacon.
Öt éve adtak utoljára lemezt, a Splinter 2003-ban jelent meg és úgy ment el mellettem, mint az intercity. Az azonban tény, hogy ebben a viszonylag vidám hangulatú zenéből már nem havonta adnak ki lemezt, így az együttes némileg üdítően hat a mostani zenei közegben. Mert azért az ellenszenvet félretéve, azért a produkcióba olyan nagyon nem lehet belekötni. Vegytiszta Offspring ez, akik egyetlen igazán gyenge dalt sem pakoltak erre a discre, bár pár közepes azért becsúszott. Igazából először azon gondolkodtam, hogy egyenként elemzem a dalokat, de aztán úgy döntöttem, hogy a négyes Hammerhead klipjét úgyis beszúrjuk ide és ez tökéletesen szemlélteti ezt a lemezt. Na nem mintha, minden szám egyforma volna, csak a húzás, a punk-rockos beütés, a riff és dallamközpontúság szinte mindegyik nótában megvan. Ez alól talán csak a lassú-melódikus A Lot Like Me, és Fix You a kivétel.
Hogy azért egy-két nótáról is essen szó, nekem különösen tetszik a nyitó Half-Truism és a kettes Trust In You, amik a régi 90-es éveket idézik. Főleg utóbbi mutat fel nagyon is ütős kis riffeket. Jó még a vidám You're Gonna Go Far Kid, a feszes, klippes Hammerhead, és a Takes Me Nowhere, ami mintha az Americana-ról szabadult volna. Az album második felében is van kellemes hallgatni való, ami a délies, bluesos-countrys Stuff Is Messed Up, a punkos-funkys Let's Hear If For Rock Bottom, és a záró totál punk-rock Rise And Fall képében érkezik meg.
Be kell ismernem, hogy még van annyira true ez az egész, hogy elhiggyük, minden erőlködés nélkül hozzák ezt a szintet. Az is látszik-hallatszik, hogy élvezik amit csinálnak és, hogy koncerten is ütni fog ez a zene. Ez utóbbit a Volt Fesztiválra július 5-én kilátogatók személyesen is megtapasztalhatják. Azt mondom: csalódás kizárt.
8/10
HAMMERHEAD
A kaliforniai punk legsikeresebb zenekarával állunk szemben az kétségtelen. Hogy a legminőségibbel az számomra azért kérdéses, mert én speciel a Bad Religion-t jobban csípem, de ez most mellékes.
Hivatalos bejelentés a fesztivál honlapján:
„Két nappal az után, hogy a Soproni VOLT Fesztivál nyilvánosságra hozta első idei nemzetközi csemegéit, egy igazi világsztárral kötöttek megállapodást a szervezők. Magyarországon először lesz látható július 5-én, szombaton a VOLT Nagyszínpadán a kaliforniai OFFSPRING! Amerikában úgy tartják, a Smash című albumuk majd‘ akkora detonációként hatott világszerte, mint a Nirvana mindent elsöprő színrelépése.”
Szerintem már rég nem világsztárok és ha már a Nirvánával hasonlítgatjuk össze, hát a Self Esteem (ugye ezzel futottak be) szépen nyúlja a Smells Like Teen Spirit riffjét.
Izmosabb fellépők bejelentését várom!