Nem könnyű az ember dolga, ha egy olyan együttes új lemezéről kell írnia, akik alapvetően befolyásolták azt, hogy kialakult zenei ízlése legyen. A Judas Priest etalon, a rocktörténelem egy nem is olyan piciny darabja, még ha azt gondolom pályája zenitjén már rég túl jár a csapat. Ami persze abból is adódik, hogy első, Rocka Rolla című lemezüket 1974-ben adták ki. Az barátok közt is harmincnégy évvel ezelőtt volt.
Én 1987-ben ismertem meg a csapatot a Priest ...Live! című koncertlemezzel, mely a Priest életmű 80-as évekbeli sikereit örökítette meg. De azt mondom, hogy mégis a Painkiller volt az a lemez, amellyel nálam a Judas Priest beírta magát a hallhatatlanok közé. Aztán Halford bácsi kivált, hogy ennek a lemeznek a zenei világában merülhessen el egy kicsit és a Fight tényleg nagyszerű próbálkozás volt. Aztán évek múltán a honvágy, meg a pénz visszacsábította a kályha közelébe és azóta – csakúgy mint az Iron Maiden esetében – már nem az igazi ez az egész. De mint a bevezetőben említettem három évtizede nyomják, nehéz már új dolgokat felmutatni.
Amikor megtudtam, hogy a Nostradamus dupla konceptlemez lesz, egy kicsit már eleve tartottam a produkció végeredményétől. Az érzéseim be is igazolódtak, igaz a kép azért sokkal árnyaltabb ennél. A Nostradamus, mint a címéből sejthető a legendás jós életét dolgozza fel, de nem a jóslatain keresztül, ezt fontos kihangsúlyozni. Egy ilyen témát közel 120 perceben feldolgozni nem kis merészség és szerintem már amúgy is előrevetíti a végeredmény felemás voltát.
Merthogyis! Ez az epikus, teátrális, himnikus, pátosszal teli megközelítés egy kicsit idegen a csapattól. De mivel ők a Judas Priest, stabil rajongó táborral, megtehetik bármi következmény nélkül. És hát, ha ahhoz volt kedvük, hogy egy olyan lemezt készítsenek, melyben Rob Halford hangja, inkább a középtartományokat súrolja - néhol alulról -, ahol a védjegyszerű power riffelés néha csak díszítés az adott nótán belül, vagy ahol a Don Airey által kezelt billentyű viszi a prímet, sokszor teljesen filmzenés hangulatot árasztva ezzel, akkor lelkük rajta.
A nóták színvonala azonban kicsit hektikusra sikeredett, és itt most vonatkoztassunk el attól, hogy Judas Priestet hallunk, mert attól még nem szar valami, ha nem azt halljuk amit megszoktunk tőlük. Az egész lemez két discjére igaz, hogy jól operál a kétperc körüli átkötőkkel, bevezetőkkel, valamint az ezeket hídként összekötő nótákkal, vagy akár fordítva is mondhatnám. Ezek a bevezetők, átkötők telis-tele vannak abszolúte filmes, nagyzenekari hangzásokat megtestesítő hangzáselemekkel, melyek inkább csak díszítések.
Az első disc tartogat néhány kellemes meglepetést, elég ha csak a Prophecy és Persecution kiváló power riffelését említem (utóbbi különösen nagy nóta), vagy szintén kellemes az olasz refrénnel operáló, szinte rockopera Pestilence And Plague. A Conquest megadalllamos éneke is megragad a fülben, de a Death hét és fél perces monoton döngölése már igen fárasztó tud lenni.
A második discen viszont szinte eltűnik a gitár, lassú ömlengős-dallamos nóták (Exiled, Alone, New Beginning) uralkodnak, melyek között néha feltűnik egy-két judasosabb is, mint a Visions, vagy a Nostradamus, ami a sok melankólia után kifejezetten jól esik a fülnek. Ebbe még egy kevés északi metál is került.
Hogy összefoglalásként mit lehet mondani? Talán azt, hogy bármennyire is grandiózus vállalkozás ez, bármennyire minőségi is a munka, egyvégtében hallgatni túl fárasztó, amin bizonyára nem segítenek az öt-hat, néhol nyolc perc feletti tételek sem. Aki pedig azt mondja, hogy sokadszori hallgatás után mutatja meg igazi értékeit, az bizonyára egész nap otthon ül és Rob Halfordot hallgatja.
7.5/10
(A lemezhez készült eddigi egyetlen videoklipet már korábban bemutattuk Judas Priest : War (új videó) című írásunkban.)
A Monster Magnet végre önálló koncertet ad Budapesten a Wigwam Rock Klub színpadán november 21-én (pénteken) 20.00 órai kezdéssel. Dave Wyndorf énekes csapatát utoljára a Metallica vendégeiként láthattuk itthon, de annak már jó pár éve. A füstös, mocskos, stoner rock 'n roll-t játszó csapat a 4-Way Diablo címmel tavaly megjelent új nagylemezt turnéztatja meg nálunk. Aki tudja ne hagyja ki! Mi nem hagyjuk ki! 
Új zenekart alapított Zack De La Rocha, a R.A.T.M. frontembere és Jon Theodore dobos, aki korábban a The Mars Volta sorait erősítette. Az új duó neve: One Day As A Lion, melyben Zack az ének mellett a billentyűs hangszereket vállalta magára, Jon pedig értelem szerűen a dobokat. A bemutatkozó ötszámos EP július 22.-én jön ki az alábbi felvételekkel, amelyeket a zenekar remélhetőleg hamarosan a MySpace oldalán is bemutat.
A grindcore nagy előfutárának számító liverpooli brigádot '85-ben alapította Ken Owen dobos, akihez később Bill Steer társult, aki korábban a Napalm Deathben is megfordult.
Fél öt felé érkeztünk az előbb említett kertben hempergő tömegen keresztül, az összes színpadon szinte beállás folyt, a következő koncertekre történő felkészülés jegyében, kivéve az MR2 színpadot, ahol egy Pamut nevű rockformáció kívánt verbálisan basszusgitárost cserélni, mivel az belehibázott az egyik nótába és újra kellett kezdeni. Gondoltam, mivel éhes vagyok bedobok egy sült kolbászt, amit le is öblítettem egy jó korsó – értsd fél literes műanyagpohár – hideg sörrel. A Nagyszínpad felől szűrődő, hangokból már kivehető volt rögtön kezdődik valami. A valami nevezetesen a manapság egyre népszerűbb Pannonia Allstars Ska Orchestra koncertje volt. Egész szép kis tömeg gyűlt össze a színpad előtt. Hát erre a zenére láb nem igen maradhatott mozdulatlanul. Az énekes Lord Panamo is fáradhatatlanul végezte a futópadon való futás futópad nélkül típusú mozgását. De a tömeg vette a lapot. Hat nóta után átballagtunk a MTV Headbangers Ball Arénaba, ahol a soproni Dalriada adott egy egyórás jó kis folk-metal koncertet. Az elmúlt években egész masszív kis rajongótábort gyűjtöttek maguk köré, amit jól jelez a közel háromezres sátorban a félház. Korai nótákkal kezdtek, de a hangzás gyalázatos volt. A Szelek című új album, A Nap és Szél Háza című nótájára javult a hangzás, de szövegeket csak úgy lehetett érteni, ha valaki amúgy is tudta őket. A koncert csúcspontja nekem a második lemezes Téli Ének volt. A közönség amúgy végig nagyon élvezte a bulit és a zenekar nagyon is hálás volt ezért.
A koncertről visszafele a ex-Nyers Czutor Zoli Belmondó nevű zenekarának koncertjébe pillantottunk bele, de nekem valahogy ez annyira nem jött be. A Nagyszínpadon eközben halál pontosan kezdett a Depresszió, akik az elmúlt években egész előkelő helyre küzdötték magukat a hazai rock-metal színtéren a Machine Head találkozik a Tankcsapdával típusú zenéjükkel. Nos én tisztelem a Volt Fesztivál szervezőit, de a zenekar még nem Nagyszínpad kategória. Vagy csak annak tükrében nem, hogy egy sátorral odébb meg Belga volt. Míg a Depresszióra két iskolabusznyi fanatikus metálos zúzott addig a Belga koncertjére háromszor annyian akartak bejutni mint amilyet az amúgy nem kicsi sátor elbírt volna. Harapni lehetett a levegőt odabent. Kicsit késve megjelent a három örült fehér nadrágban, fehér trikóban, és kötött sapkában, majd mikor az első dal refrénjében felcsendült a te mit, te mit, te mit, te mit parodizálsz, mi akkor távoztunk. A sátorhoz bevezető, mintegy 80 méteres úton még vastagon hömpölygött befelé a tömeg, de pár perccel később ők is szomorúan konstatálták, itt nem lesz bejutás.
Aki az említett zenekarokat szándékosan így szervezte az emberiség ellenes büntettet követett el, vagy csak egyszerűen nem ért ehhez az egészhez, vagy valami olyasmi történt amit mi nem tudhatunk, de ez akkor is bukta, nem is kicsi.