A magyarul elég bénán hangzó spanyol névvel megáldott El Caco mindennek a tetejébe még nem is spanyol banda, hanem norvég. A trió viszont korántsem játszik béna zenét. Ha másért nem, már azért megéri más rockzenével foglalkozó oldalakra is ellátogatni, mert néha igazi gyöngyszemekre is bukkanhat az ember. Mivel nem tudok spanyolul ezért meg nem mondom, hogy a nevük Gyáva Ember-t vagy Tolvaj-t jelent-e, de nem gyáva muzsika ez az kétségtelen.  

Az Oyvind Osa – ének, basszusgitár, Thomas Fredriksen – dob, Anders Gjesti – gitár felállásban muzsikáló banda zenéjére hajlamos lennék én is rámondani, hogy stoner. Pedig itt sokkal többről van szó. Van ebben nem kevés a progresszív műfajokból, sőt konkrétan van benne Tool, szinte egy az egyben – ami egy pici mínusz pont -, de van benne a csak északi népek rock/metal zenéjére jellemző hangulati elem is, mer' ugye Norvégia is északon van. A Heat már az együttes ötödik nagylemeze.

Oyvind Osa énekes-basszer magas hangja, néhol tisztára olyan, mintha Andrew Stockdale lenne a Wolfmother-ből. Az El Caco szinte repíti magával az embert. Szellős, lebegős nóták a stoner sodrásával keverve. Tíz nóta, gyenge egy sincs közte és még ha néhol már  mástól is hallott témák is felbukkannak a lemez valami hihetetlen módon hallgattatja magát. 

A Katatonia-ra emlékeztető hangokkal nyitó The Glow aztán egy olyan groove-os stoner dalba megy át, hogy az ember késztetést érez, hogy végig bólogassa. Másodikra mindjárt elsül a lemez legjobb dala a Heat Heat. A 70-es évek pszihedeliáját is magában hordózó nóta egy olyan refrénnel van megspékelve, amely szinte beleég az ember agyába. A következő Individuals-ba aztán annyi Tool-os hangzáselemet sikerült pakolni, hogy egy az egyben Tool nóta lett belőle. Meg nem mondom, melyik mert a Tool is hajlamos picit önismétlésbe átmenni. Nyilván az ének nem Maynard James Keenan és jó benne a robbanásig fokozott gitárjáték és a zaklatott, üvöltős-hörgős refrén is. A négyes The Manual egy lazább, rockosabb darab, amit öt és fél percig szerintem nem kéne húzni és ebbe is sikerült egy kis Tool-t tenni. A következő I Am Doubt-ot borult – néhol Monster Magnet - hangulata és groove-os riffjei emelik a nagyszerű kategóriájába. 

A lemez második felét nyitó Am I Wrong? lüktető, Clutch-osan füstös témái és zseniális  refrénje miatt a lemez második csúcspontja. A hetes 13.000 pulzáló gitárjai és fokozódó hangulata miatt marad emlékezetes, míg az ezt követő Fields mocskosabb megközelítésű, traktorosan zakatoló darab. A Grinding The Diamonds melankólikus grunge kezdése után aztán átmegy néhol groove-os, néhol kásásabb tónusokkal festett zaklatott nótába. Kiváló befejező nóta lenne belőle, de a lemezt a One Week zárja, melyben – ha a fülem nem rossz - mintha a Kyuss Green Machine című dalának riffjét kicsit kölcsönkérték volna. Ettől függetlenül klafa kis nóta ez is.

Ugyan a Heat-en nem minden esetben hallat az El Caco teljesen eredeti hangokat, de ahogy a három norvég ezt jól felépített dalokká gyúrja össze, azért kijár minden tisztelet. Magát félelmetesen hallgattató album, kevesebb pontot nem tudok adni rá.
 

 El Caco : Heat Heat