A svédek doom-metál zászlóshajója már a tizedik stúdió albumát adja ki. A 2007-ben megjelent King Of The Grey Island-en mutatkozott be az új énekes Robert Lowe aki a Solitude Aeturnus soraiból érkezett. Bár nem vagyok trú fanatik, azért munkásságukat a múltban is figyelemmel követtem és bár pályájukban voltak elég nagy hullámvölgyek kiváló és kevésbé kiváló albumokkal, közel 15 év után még mindig itt vannak.
És nemcsak hogy itt vannak, hanem még jól tolják tizedjére is. Zenéjükben továbbra is megvannak a súlyos Black Sabbath, és Trouble motívumok, de a klasszikus heavy metál elemek is szép számmal képviseltetik magukat. Doom zene révén nem újdonság, de a hol begyorsuló, hol belassuló dalszerkezetek is élnek, ráadásul olyan bika riffeket sikerült most is írni, ami leszakítják az ember fejét. Élőben pedig nyílván még hatásosabban működnek ezek a dolgok. Viszont sok most a búbánattal teli lassú dalszerkezet, ami nem teszi lehetővé a lemez könnyű befogadását.
Pedig nem csinál semmi különöset ez a majdnem svéd ötös. Robert Lowe a kimondottan jó torkú énekesek közé tartozik, akiben megvan az igazán heavy-s (lásd Bruce Dickinson) énekstílus, de a morconább hangszínek is megbújnak a torkában. A Leif Eidling – basszus, Mappe Björkman, Lars Johansson - gitárosok, Jan Lindh – dob összetételű hangszeres csapat pedig most is hozza a tőluk elvárt magas színvonalat a hol sebesen tekerős, hol ultra lassú dalszerkezeteknél egyaránt.
Az album mindjárt az egyik legjobb nótával az If I Ever Die-jal kezdődik, mely egy igazi doom sláger a sebesebb fajtából. Kiváló riffek, dallamos ének, mi kell még. A kettes, „enyhén” klisés címmel megáldott Hammer Of Doom olyan lassan indul, hogy majdnem bealszik rajta az ember. A vészterhes, vontatott, Black Sabbath-ot idéző húrnyűvés négy perc után aztán kicsit emberibb dalba torkollik. Az ezt követő The Bleeding Baroness atmoszférikus nyitány után egy középtempós reszelős riffben folytatja, melyet simán végig lehet headbangelni. A több mint hét perces nagyívű nóta a lemez egyik csúcspontja. A Demon Of The Deep szellős dalszerkezete, melankóliával teli hangvétele nehezen befogadható, vontatott nótát eredményez. Az ötös House Of Thousand Voices ellenben faszányos mélyre hangolt vastag doom riffre épít és bár a nóta majd nyolc perces mégsem fullad unalomba. A Dead Angel végre megint kapkodósabb tempóra épít, döngölő riffekkel, virgás gitárszólóval, bár az epikus refrén kicsit furcsán hat elsőre. A gyomrozósan mély riffre épülő Clouds Of Dementia maga a búbánat megtestesítője. A záró újból akusztikus kezdéssel bíró My Funeral Dreams később egy mélyre hangolt füstös témával folytatja, amelyet bármelyik mocsár-rock zenekar megirigyelné és még a hammond is felbukkan pár pillanatra.
A nyolc dal ellenére ötven perces album bánattal teli, sokszor lassú őrlései nem eredményeznek azonnal ható és főleg azonnal befogadható lemezt. Hangulat kell hozzá és akkor működik, bár tény, hogy túlontúl depisre sikerült a dolog. Tízes skálán nyolc és feles, de remélem legközelebb erősebb lemez jön.
Az április 3.-án megjelenő lemez most teljes egészében meghallgatható a Candlemass MySpace oldalán.
