Ha valaki járatos a füstös, 70-es évek pszihedeliáját magában hordozó muzsikákban, akkor Christian "Spice" Sjöstrand neve mond valamit neki. Spice barátunk éveken át a Spiritual Beggars torka volt. A 2000-ben kiadott Ad Astra című - amúgy zseniális - lemez után lépett ki a bandából, hogy hobbi – vagy nem is annyira hobbi – zenekaraiban (Spice & The RJ Band, The Mushroom River Band, Kayser) múlassa az időt.
Most az RJ Band-en volt a lemezkészítés sora. Továbbra is Bob Ruben – dob és Johann – basszusgitár volt a két segítő társ. Spice maga a rocktorok, öblös, szőrös-férfias hangja olyan, mintha egy feles whiskey mindig lenne a szájában. A Shave Your Fear a 2007-es The Will után már a második lemeze a svéd triónak és ugyan a világot hótbiztos, hogy nem fogják megváltani vele, de hangulatos hallgatni való kerekedett ki belőle.
A több, mint ötvenperces lemezre tizenöt nótát sikerült pakolni, ami nem volt a legjobb húzás, mert jó pár nóta dög unalomba fullad, ráadásul a Spice & The RJ Band nem a világ legeredetibb – ebben a stílusban nehéz is – zenekarainak egyike.
A banda zenéje egyfajta bestof slágerek egyveleg, a stílusban eléggé otthonosan mozgó bandáktól, mint maga a Spiritual Beggars, a korai Queens Of The Stone Age, vagy a kanadai Danko Jones. Sőt két nóta (I'll Take The Blame, Toscanelli) egyenesen szemenszedett Monster Magnet nyúlás, mégis majdnem fülig érő szájjal hallgatja végig az ember az egész albumot.
A The Lure instrumentális bevezetője után a The Womb akkora kőkemény sláger, hogy bárki megirigyelné a nyilvánvaló QOTSA elemek ellenére is. A No One Told Me bugyuta dallamai is beeszik magukat a fejbe. A négyes Waves We Form gitárnyikorgatása ellenére is Spiritual rokon darab, az azt követő I Beg Your Pardon klisés prüntyögése azonban zavaró. A Bad Account jó kis Danko Jones szerű rádiórock-sláger és a következő Tonite még inkább ilyen. A lemez második felét indító Where Wild Horses Die hammonddal teli vastag hangjaiba hatalmas lendület szorult, mintha több tonnányi szikla gördülne le a hegyoldalon. Ezt ellenpontozza a Far And Away akusztikus lebegése. A Don't Turn The Shades szaggatott ritmusa, lassú menetelése jól esik a fülnek, ráadásul a nóta a végén akkora jam-be megy át, hogy az tanítani való. A Red Fire átlagos darab és a Walking On Water-t is csak a refrénje menti meg. Az I'll Take The Blame és a következő Toscanelli is elég szürkére sikerült, mindennek tetejébe a Monster Magnet fél Dopes To Infinity-jét felhasználják bennük egy kis északi fílinggel nyakon öntve. Az albumot a vontatott, nagyívű, ám a végére mégis begyorsuló The Man In The Mirror zárja.
Ha a töltelék nótákból kevesebb lenne egy kerek egészet is kaphatnánk. Így egy kicsit azonban felemás a kép. Ettől függetlenül nekem – aki imádja az ilyen zenéket – kiváló hallgatni való a Shave Your Fear, másnak már nem biztos, hogy annyira. A pontszámban az én ízlésem van inkább benne.
