Az 1985-ben John Petrucci, John Myung és Mike Portnoy által alapított Dream Theater ma azok közé a bandák közé tartozik, akik masszív rajongótábort tudhatnak magukénak. Olyan progresszív alapvetéseket raktak az asztalra, mint a 92-ben kiadott Images And Words vagy az azt követő Awake. Albumaik - bármikor adták is ki őket - mindig megtalálhatóak voltak a listákon, világszerte több, mint nyolc millió lemezt adtak el, ami ismerjük el nem kis szám. Ezt a fanyalgóknak is illik legalább egy elismerő biccentéssel nyugtázni.
Ennek ellenére valahogy a Dream Theater is arra sorsa jutott, akibe jó nagyokat lehet különböző kritikákban, beszámolókban belerúgni. Valahogy olyan fikázási szintre kerültek, mint a Metallica, csak ezt kicsit kisebb pofonokban mérik. Tény, hogy a csapat túl van pályája zenitjén, de ez még akkor sem ok arra, hogy csak a gyengébb dolgokat lássuk meg egy-egy dalban. Korábbi önmagukhoz képest a Black Clouds & Silver Linings már gyengébb album, sok olyan megoldással, ami az átlagos - ne adj isten a klisés - kategóriájába tuszkolható csak bele, de vannak itt igencsak jó megoldások is, szép számmal.
A mindösszesen hat számos új albumot nem hatja át a koncepció gondolata, valós, megtörtént és személyes dolgokról szólnak az új dalok. Természetesen a minőség végig magas, a zenészek kvalitása mit sem gyengült az évek alatt, de maguk a kompozíciók már korántsem hatnak az újdonság erejével, bár ez kilenc albummal a hátuk mögött nem is kell, hogy elvárás legyen. De amit itt csuklóból kirázottnak nevezünk, azért mások még mindig az egyik lábukat odaadnák. Ha valakit a zenészek közül mégis ki kéne emelnem az mindenképpen John Petrucci gitáros lenne, aki igencsak odateszi magát. Neki még annál is több teret adnék, mint amennyit kapott, viszont Jordan Rudess billentyűst kicsit visszafoghatták volna a többiek, mert olyan billentyű virgákat enged el, és olyan hangtónusban, hogy embereket lehet vele a világból kikergetni.
A doom-os súllyal indító A Nightmare To Remember kiváló riffekkel operál, de az epikus hangvétel is benne van vastagon a tizenhat perces dalban, sőt még egy kis hardcore szövegkántálás is belefért. A kettes szaggatott, röfögős gitárjátékot variáló, keleties hangulatú A Rite Of Passage sajnos tök átlagos metálklisé – epikus-nyálas - refrénbe torkollik, ami lehúzza a nótát. Az album legrövidebb dala – a maga több, mint öt percével – a balladisztikus, majdnem filmzenei Wither, ami amerikai hajbandákat is „megszégyenítő” refrént hoz, de a dal többi része alapvetően rendben van. A valahonnan ismerős, de igencsak bivaly kezdést hozó The Shattered Fortress még erős billentyű játékot is felmutat északi ízekkel. A dal a folytatásban is bólogatásra ösztönző gitártémákkal szakít, és a kiabálós-éneklős verze is bejön, bár James LaBrie néhol meglehetősen erőtlen témákat is elsüt. Viszont még így is ez a lemez legerősebb dala. A következő The Best Of Times viszont a szinte menthetetlen kezdésből valami még értékelhetőt bír kihozni, de nekem ez a pátosszal teli, csöpögős hangulat igen idegen – még akkor is, ha Mike Portnoy édesapja halála után írta hozzá a szöveget -, ráadásul kicsit plagizáltak is az urak. A záró tizenkilenc perc feletti The Count Of Tuscany hatalmas hangszerorgiával veszi kezdetét, amiből több hallgatás után sem sok marad meg a fülben, de azt bizonyítja, hogy tudnak zenélni. Négy perc után végre a dal is elkezdődik. Galoppozós témák, kicsit trash-power-re vett figura, akusztikus, lírai témákkal variálva, és ezzel lezárva az eposzi hosszúságú nótát.
Nos önmagukhoz mérten gyengébb lemez a Black Clouds & Silver Linings, de a mai prog-metál mezőnyben még nem kell vele szégyenkezni, pláne úgy, hogy a mezőny fele tőlük tanulta a csíziót. Korrekt lemez ez, de kötve hiszem, hogy valaha készítenek még egyszer olyan albumot, melyet a szakma és a rajongók is egyöntetűen újcsettintve dicsérnek, hogy: ez az!
