Új albummal jelentkezett az immáron nagykorúvá vált amerikai Pro-Pain zenekar. 18 évük alatt már számos kiadvánnyal rendelkeznek, ez a 12. stúdió lemezük. Ennek aprópóján egyébként is írnánk róluk, de mivel az idei Rockmaraton egyik fellépőjéről van szó, a magyar rajongók számára ezért különösen aktuális lehet néhány szóban elemezni azt, hogy mit is raktak elénk Gary Meskil-ék (ének/basszusgitár) ezúttal.
Olyasmit, amiben ismét nem kellett csalódni. Elöljáróban: nyilván nem ez a legjobb Pro-Pain lemez, de ez teljesen természetes egy majdnem 20 éves zenekarnál. A jól bevált recept most sem változott: dühös, agresszív zene, „odamondós”, fogyasztói társadalmat bíráló szövegek, és egyáltalán, kőkemény és brutális. Pozitív dolog, hogy az album esetében a borító a legrosszabb, a zenében nem sok problémát találhatnak a műfaj kedvelői.
Érdekes módon a nyitószám (Unrestrained) a leggyengébb a 10 trackes lemezen. A Destroy The Enemy meglepően és jól indul (nem meglepően jól), aztán egy picit leül, a refrénje klasszikus „egymásra válaszolgatós” ének, jó kis nóta. A Stand My Ground vendégfellépővel bír, Schmiert hallhatjuk, a német trash metal zászlóshajósát, a Destruction-ból. Eme háttér információ nélkül is az volt a benyomásom a számról elsőre, hogy milyen jó kis trashmetalos dal ez, úgy látszik tehát, hogy jól működött a közös munka (nálam legalábbis).
Egyetlen lassú számként fogható fel a Road To Nowhere, de itt is csak a refrén kap nyugodtabb lüktetést, az album talán legjobb darabja, jól eltalált dallammal és szöveggel. A másik, legjobb dalra esélyes a következő Awol. A refrénjét ennek is nagyon jól eltalálták Meskil-ék. A Hell On Earth és a Rise Of The Antichrist a –hagyományos értelemben vett- leginkább hevy metalos darabok, és ha egyáltalán felállítható ilyen kritériumrendszer a Pro-Pain esetén, az utóbbi az album legdurvábbja. Ezzel szemben a Gone Rogue (I apologize) a „legkönnyedebb”, már-már meglepően dallamos. Szerintem a legjobb gitárszóló is ebben van. A Divided We Stand egy nagyon kellemes, 2 percnél is rövidebb, pörgős kis hardcore.
A hangzás hibátlan, a gitárok nagyon harapnak, az éneket is pont jól belőtték, egyedül talán a basszus az, ami néha elveszik a nagy durvulás közepette.
Összességében egy jó kis albumot készített el a zenekar. Az őket kedvelők mindenképpen hallgassák meg, ha nem is ez lesz a kedvenc Pro-Pain lemezük, kiváló hiánypótlás a Rockmaratonig. Akik pedig szeretik a hc/metalt, de valahogyan kimaradt az életükből eddig a Pro-Pain, nyugodtan elkezdhetik ezzel az albummal is, nem fognak hamis képet kapni a zenekarról. Én felraktam az mp3 lejátszómra, és ha nem is lesz fenn évekig, még sok végighallgatásra esélyes.
