Hazánk rap metál fanatikusai (ha vannak ilyenek rajtam kívül) már biztosan feljegyezték korábban naptárjukba ez év november havának második napját, hiszen a Here Comes The Monster Tour keretében hazánkba érkezett az amerikai Stuck Mojo.
Két dolog miatt is különös izgalommal vártam ezt az estét, az első, hogy kis hazánkban nem igazán lelhetőek fel a fentebb már említett stílust képviselő zenekarok (vagy csak én nem tudok róla), a második, hogy kedvenc zenekarom a Mojo és bizony kicsit szégyenkezve vetem papírra (monitorra) még nem láttam őket élőben. Igaz már egyszer megszűnt a banda, de aztán a volt énekes/rapper Bonz helyét átvette Lord Nelson és, hogy mennyire működőképes a zenekar már két új lemezzel is bizonyították (az persze más kérdés, hogy a régi számok azért jobban ütnek).
A pontos kezdés tudatának hiányában, illetve egyéb elfoglaltságom miatt 9 óra után sikerült megérkeznem a Dürer Kert nagy termébe, a színpadon zenekar nem játszott éppen akkor, nagyban folyt a pakolás, majd kis idő múltán, mikor az első korty frissítő lecsúszott a torkomon már bele is kezdett a Lies nevű alakulat, akik francia földről érkeztek hozzánk. Hát nem lehet egy könnyű feladat teljesen ismeretlen emberek előtt zenélni, akik türelmetlenül várják a főzenekar felbukkanását. Nem is voltak túl sokan a színpad előtt. Egy bő fél óra; túl nagy átütőerő sem volt a produkcióban. Körülbelül 30 perc után le is vonultak a színpadról, és mikor elkezdték bontani a dobszerelést és a Mojo cuccait beállítani akkor tudatosult bennem, hogy az első két előzenekart bizony sikerült lekésnem, pedig az Over Promisesre kíváncsi lettem volna, de sebaj, őket még láthatom máskor is.
Egy rövid kis pakolászás után megérkeztek a várva várt zenészek a deszkákra, a tömeg is szépen össze sereglet (no azért teltház nem volt, de akadtak emberek a színpad előtt szépen). Bevallom kicsit féltem, hogy csalódni fogok, hiszen már a felállás sem az eredeti, jó néhány évet megélt már a csapat, esetleg csak ilyen hakniszerű koncert lesz, elnyomják a programot aztán kész. És végül csalódtam is, de abszolút pozitívan. Ahogy kiléptek a színpadra, az első perctől fogta áradt belőlük a lendület, végig mosolyogva, jó kedvel játszottak. Lord Nelson teljesen jól nyomja a régi számokat is, Rich Ward pedig a tiszta énekeket élőben is tökéletesen tudja reprodukálni. A program gerincét régi számok alkották, volt itt: Trick, Not Promised Tomorrow, 2 Minutes to Death, (Here Comes) The Monster, de természetesen az újakból is pakoltak a mai setlistbe (Open Season, Metal is Dead).
Ami még feltűnő volt, hogy egyáltalán nem voltak távolságtartóak, sőt. Végig éreztették, hogy a közönségért vannak, gyakran dugták a mikrofont a színpad előtt állókhoz, hogy besegítsenek itt-ott a refrénekbe, volt aki egyenesen a színpadon énekelt a zenekarral (pl. Zahorán Csaba a Blind Myselfből). Pacsiból is kiosztottak rengeteget (Mielőtt levonultak volna a gitárostól mindenki kapott egyet az első sorokban). Hozzájárult a jó hangulathoz az is, hogy Ward gitárossal az élen a tagok egy percre sem álltak tétlenül a pódiumon, Lord Nelson pedig őrült már-már félelemkeltő tekintetével is fokozta a hangulatot. Többször is elmondták, hogy mennyire örülnek neki, hogy ennyi ember eljött, és nehéz munkával megkeresett pénzünket rájuk költötte, ígéretet is kaptunk rá, hogy amilyen hamar csak lehetséges újra eljönnek Magyarországra. Ehhez nem tudok mást hozzá fűzni, Úgy legyen!
Szöveg: Matyesz
A képek nem a helyszínen készültek
