A legbizarrabb szupergroup megtestesítője a The Damned Things. Alapjáraton, ha valaki azzal jönne nekem, hogy az Anthrax(Ian Scott, gitár, ének; Rob Caggiano, gitár, ének), a Fall Out Boy (Joe Trohman, gitár, ének; Andy Hurley, dob), és az Every Time I Die(Keith Buckley, ének; Josh Newton, dob) zenekar tagjai, alapítanak egy bandát, biztos kiröhögöm, már csak az első kettő banda miatt is, pedig jelen esetben erről az összetételről van szó. A meglepetés második fele pedig maga a zene amit e jeles zenész urak tolnak. Látatlanban/hallatlanban azt gondoltam, hogy valami thrash metálban gyökerező energiabomba lesz az Ironiclast tartalma. Az a bizonyos energia teljes mértékben fellelhető a The Damned Thingsben, ám az mégis kicsit nonszensz, hogy épp ettől a bandától kapjuk az év egyik legpiszkosabb rock and rollját…
A képlet a következő: aki alig várja a klasszikus Scott Ian féle zakatolós riffeket, csalódnia kell, aki a Fall Out Boy modoros, ám de szeretni való dallamait keresi, az hoppon marad, akárcsak az Every Time I Die rajongói, akik nem fogják örjöngős, üvöltős southern core-ral kényeztetni a hallójárataikat az Ironiclast fülelése közben. Ehelyett ízes, mócsingos rock and rollt azt találhatunk benne, mégpediglen abból a fajtából, amilyet anno a Hellacopters, vagy a korai Backyard Babies is nyomott, néhol egy kis súlyozós stonerral keveredve, és átitatva az amerikai életérzéssel, és ez által kapva egy kis – néhol negédes - glames ízt.
A The Damned Things zenéje tehát elég szerteágazó, de az egész dolog, amit csinálnak nagyon egyben van, nincsenek kicsapongások sem az album, sem pedig a számok szintjén- talán csak a Graverobber vehemens duplázása, és acsarkodása ami egy kicsit megszakítja a sormintát. Igaz vannak olyan számok, amik a felsorolt stílusokat megeresítendő vannak jelen az Ironiclasten. Az ízes, stoneres vonalat jól mutatja a Little Darling, a The Blues Havin’ Blues, míg az olyan számok, mint a Bad Blood, a We’ve Got A Situation Here, vagy a Friday Night a Hellacopters régebbi, tökös vonalára emlékeztetnek.
Ami a legtöbbet dobja az albumon az a lazaság, és mocsok, ami körbelengi az egész lemez hangulatát, de mégse csap át a hanyagság irányába (erről a mentalitásról ugrik be leginkább a Stockholm Syndrome idejebeli Backyard Babies). Ettől függetlenül mégis kicsit csélcsapnak érzem néhol az Ironiclastet, jó példa erre a Black Heart kicsit glambe hajló hangulata.
Összességében kellemes meglepetés a The Damned Things bemutatkozó anyaga, még úgy is, hogy teljesen mást hoz, mint az elvárható lenne, erre ékes példa Keith Buckley ének hangja, ami akár a bandatársak zenekarában, a Fall Out Boyban is tisztességgel megállná a helyét. Igazi, hamisítatlan örömzenéről van szó (néhol örömködős zenéről), amiben nincs világmegváltó újítás, nincsenek eddig sohasem pengetett dallamok, de amit az Ironiclasten összehoz a szupergroup, az végtelenül őszinte, zajos rock zene.
