Farkas Zotya nem szarozik. Az Ektomorfhoz órát lehet igazítani, évenként jön az új lemez. Nem is tudom mi történt a 2006-os Outcast és a 2009-es What Doesn't Kill Me .. között eltel három évben. A fluktuáció Ektomorféknál most is nagy, ezúttal a dobos posztjára érkezett Homonnai Gergő a Cadaveres-ből és bár a Last Fight klipjében még Shrottner Tamás légpenget, azóta már ő sincs a zenekarban. Murvai Szabolcs viszont még állandóságot jelent.
Hogy az Ektomorf jelenleg Farkas Zoltán szólózenekara vagy önálló identitással rendelkező banda azt mindenki döntse el maga, viszont tény, hogy a Redemption szinte minden hangja tőle származik. Az album borítóján most már nem is egy, hanem három képmás látható a főnökről, mi ez ha nem egyeduralom. Az Ektomorf a wiki szerint groove metálban utazik. Hát mindenkinek lelke rajta, de én ezt inkább nevezem valami háztáji, zsigeri tuskó fémzenének, még ha groove van is benne rendesen. A leírtak ellenére, ez nem kritika, hanem dicséret, mert nagyon meg kell erőltetnem magam, ha találnom kell még pár csapatot, akik ma ebben a minőségben tolják ezt a fajta a muzsikát. És ez a műfajt megteremtő Max Cavalera-féle Sepultura-ra éppúgy vonatkozik, mint Max későbbi dolgaira, a Soulfly-ra és a Cavalera Conspiracy-ra.
A hurka, kolbász, tokaszalonna vonulat most is bőven megvan a Redemption-ön, mégis amennyire zsíros az egész, most használtak hozzá egy kis fűszert is. A hangzás tökéletes, Tue Madsen (Dark Tranquillity, The Haunted) az Antfarm-ban most is ügyesen tekergette a gombokat. Viszont ezúttal a zenekar is tett róla, hogy ne egyvégtében dühbomba legyen a Redemption. Sokan nem gondolták volna, hogy a The Gypsy Way címmel pár hónapja kiadott EP, rajta az Alice In Chains We Die Young-ja, és a Soundgarden vagy ha úgy jobban tetszik Johnny Cash Rusty Cage-je még hatást gyakorol egy Ektomorf sorlemezre.
Pedig így van. Az még hagyján, hogy a Never Sholud egyik riffje Nirvana, de a See Of My Misery a legjobb cipőbámulós grunge dalokra emlékeztet. Emellett persze megvannak a régi hatások egy kis Machine Head-del, Static-X-szel megspékelve. Ezek a hatások viszont szerencsére nem direktek annyira, hogy plagizálást kiáltsunk.
Farkas Zotya szövegei továbbra is megmaradtak a kirekesztettség és keserűség témakörénél, de a szókincs – hogy finoman fejezzem ki magam - most sem túl változatos, viszont az olyan dalok, mint a nyitó Last Fight, a Danko Jones vendégszereplésével készült, majdhogynem slágeres The One, a groove hegyeket felvonultató rap-betétes Revolution, a horzsoló, de szellős verzékkel megtámogatott Stigmatized, a címének megfelelő habitusú Anger nagyot bírnak ütni és akkor még nem beszéltem a lassan gördülő I'm In Hate vagy a mindent lezúzó God Will Cut You Down című tételekről.
A What Doesn't Kill Me-nél mindenképpen jobb lemez a Redemption. Hogy Zotyáék ösztönösen érezték meg, hogy picit színesíteni kell a muzsikát, vagy előre eltervezett az egész, a végeredmény szempontjából teljesen mellékes. A Redemption 2010 egyik legjobb tufa metál lemeze és ez attól független, ki mennyire komálja az Ektomorfot.
