Elérkezett a 2011-es esztendő, pontosabban már javában tart, a tavasz beköszöntésével pedig mindenképpen megkezdődik az aktuális év élvezhetőbb periódusa. Azt hiszem minden szempontból egy szép, eseménydús, kerek évet búcsúztathattunk a 2010-es évszámot tekintve, természetesen jelen esetben minket a zenei paletta foglalkoztat. Zenekarok jönnek mennek, percről-percre újabb és újabb bandák alakulnak, majd oszlanak fel, ám ebben a rendkívül erős-pláne e műfajon belülre érvényes-dömpingben is lehetőségünk nyílik gyöngyszemekre lelni, vagy éppen keserű csalódottságban fürdőzni. Mindezek ismeretében bátorkodtam egy összegző képet alkotni a tavalyi évben napvilágot látott, hozzám különösképpen közel álló néhány zenekar -vagy, ha nem is áll feltétlenül közel, idei kiadványuk valamilyen tekintetben mindenképpen hatást gyakorolt rám,- aktuális terméséről, melyek ilyen-olyan formában mindenképpen szót érdemelnek, hiszen akadnak köztük kiváló, -és ezzel egy újabb lépéssel közelebb kerülve breakdownra dobbanó szívem képzeletbeli listájának legelőkelőbb fokához - vagy éppen gyérebb próbálkozások, melyek hallgatásuk közben nem titkoltan voltak képesek lelki illetve fejtáji fájdalmat okozni, természetesen mindezt a 'core műfaján belül lavírozgatva, ám mégis itt-ott áthágva a kisebb-nagyobb műfaji határokat, a hardcore-tól egészen a deathcore-ig. Kellemes olvasást!
.jpg)
Bleeding Through-Bleeding Through(Rise Records)
A Brandan Schieppati vezette Orange County beli metalcore brigád azt hiszem az egyetlen banda, ami annak ellenére, hogy a top 5-ös örökranglistám egyik előkelő fokán áll, mégis sokszor képes borzasztóan kellemetlen fejfájást okozni. Persze csinálhatnak ezek a srácok akármit, a szívemben valószínűleg mindig az elitben fognak majd helyet foglalni -annak ellenére, hogy elképzelhetően Brandanék nem egyszer fognak könnyfakasztó, fojtogató csuklásba kitörni szerény kis mormolt átkaim miatt, amiket egy-egy új kiadvány hallgatása egyre csak szaporít.
Valahogy így történt ez a tavalyi (második) debütlemez után is, amikor ezt a meglehetősen vegyes albumot, nem kevésbé vegyes érzelmekkel tudtam csak végighallgatni. Kár lenne dalról-dalra kielemezni a korongot, -már csak azért is, mert jelen cikk nem e célból született- így nagyvonalakban leszek kénytelen egy relatíve pontos, de annál szubjektívebb képet bemutatni arról, amit a Bleeding' legutolsó nagylemeze iránt érzek.
A 2008-as, Declaration-re keresztelt nagylemez -ami még a Trustkill-nél látott napvilágot- roppant módon osztotta meg a színteret, mind zenész, mind pedig rajongói berkeken belül, hiszen -habár már a 'Truth-ban fellelhetőek voltak az említett lemez erényei és hátrányai, igaz apró dózisban adagolva, remekül, gyakorlatilag észrevehetetlenül beágyazva- a Bleeding Through egy szinttel feljebb szeretett volna lépni azon a képzeletbeli lépcsőn, ami a kiteljesedés és önmegvalósítás csúcsára vezet, apránként levetkőzve -de a megmaradt elemekből még remekül táplálkozva- a metalcore skatulyáját, kialakítva ezzel azt a teljesen egyedi hangzásbeni stílust, ami akár lehetőséget adhat arra, hogy a fentebb említett lépcsőfokokat akár kettesével is szedhessék. Gyönyörűen hangzik nem igaz? Ám sajnos hiába nőtt az egész zenekar a stílussal való megismerkedésem óta teljesen a szívemhez, azt hiszem el kell ismernem, hogy vagy a lépcsősor borzasztóan hosszú -márha szabad még élnem ezzel a kifejezetten elcsépelt metaforával- vagy ők pihennek túl sokat két lépés között -azt hiszem ez egyre rosszabb- mindenesetre az említett Declaration lemez arányaiban sokkalta jobbra, szerethetőbbre és izgalmasabbra sikeredett, mint a legutóbbi self-titled lemez, melynek akár az a bizonyos kiadóváltás is árnyékot vethetett. Részemről legalábbis mindenképpen, hiszen a Rise Records szárnyai alatt kevés maradandó és értékelhető -természetesen azért megesik- kiadvány születik manapság, pedig kétségkívül e kiadó számlájára írható az egyik legjelentősebb dömping ami a friss lemezek/bandák számát jelenti. A borító mindenképpen ötös,-a kifejezetten ötlettelen Declaration után pedig pláne- a lemez bő negyvenötperce is pont elegendő.
A 'Resurrection intro egy fagyos, horrorisztikus, gyakorlatilag tökéletes openinget ad a lemeznek, mely majd' két percében intenzíven sugallja azt a rideg, pesszimista képet, amit a korong további nótái lennének hivatottak tükrözni, sajnos nem elég kielégítően. A sláger Anti-hero után mind a tempó, mind pedig a bennünk felszínre törő gyermeki lelkesedés, mely az elmúlt öt percben csillogtatta szemünket kissé meglassul, majdhogynem megkopik. Habár a Your Abandonment kifejezetten izgalmasan kezdődik, a nóta első perce után teljesen szürkévé és felejthetővé válik, amit az egész lemez a Salvation Never Found című tételig meg is tart. Ez egy újabb reményteli pár percet szerez nekünk, a maga dallamos, éneklős refrénjével, ahol az általam annyira kedvelt hangját a frontember végre megcsillogtatja. A soron következő Breathing in the Wrath -melynek fináléjában egy olyan tökéletes szólót kapunk, amihez megközelítőt a zenekar '99-es fennállása óta alig-alig hallhattunk- egy szintén lenyűgöző folytatás, habár tiszta ének nincs benne, maga a hangulat és a zenei megvalósítás pont annyira kompenzálja ennek a hiányát, mint amennyire a lemez további részében ezért imádkozunk! Bizony egészen az utolsó, Distortion Devotion című tételig az egész lemez valahogy -ha nem is egy könnyed nyugdíjas középtempóban-, mindenképpen egy meglehetősen felejthető, monoton síkon mozog, melyhez a legnagyobb arányban a már említett Brandan féle tiszták hiánya járul hozzá. Az említett záró tétel, a majd' hat percével egy olyan zenekar képét festi a lelkünk elé, amilyet az elmúlt negyven percben hallani szerettünk volna. Gyönyörű, szívbemarkoló hangulata egy picit elfelejteti velünk az utóbbi perceket és talán megadja a lehetőségét egy hasonló kaliberű folytatásnak, melyet talán egy hasonlóan agresszív csomagolásban, de sokkalta dallamosabb lemez képében kaphatunk majd.
5/3
Veil of Maya-[id]
(Sumerian Records)
Azt hiszem, ha valaki nekem szögezné a kérdést, hogy meg tudnám e nevezni a hozzám legközelebb álló lemezkiadót, annak ellenére, hogy ez a kérdés mindenképpen meglehetősen megmosolyogtató, mégis felülkerekedve első, kissé cinikus reakciómon azt hiszem a Sumerian Records neve lenne az, ami elsőre ütne át egy százas szöget a koponyámon, hiszen rajtuk kívül képtelen lennék még egy lemezcéget megnevezni, ahol a számomra mindenképpen leghangulatosabb és műfajon belül -progresszívebb, technikásabb dolgok- a legeredetibb és legkiválóbb tehetségeket szponzorálják, mintegy gondosan összegyűjtve a színtér legnagyobbjait vagy éppen a 'legnagyobb' jelzővel felruházott, -ám kétségtelenül kiváló- tehetségeit.
Az egyik ilyen zenekar akik jelen írásban adnak utat (mű)szakértelmem kivirágoztatásának a Veil of Maya.
A 2004 óta aktív VoM tavaly megjelent [id]-jét, egy demo és két nagylemez előzte meg, ám azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az említett lemezek összesen együttvéve sem voltak képesek akkorát ütni, mint a 2010-es évben napvilágot látott, meglehetősen furcsa című korong.-habár Brandon Butler belépésével, már a 'Common Man's Collapse-en érezhető volt, hogy valami óriási van kibontakozóban. Bátran kijelenthetem, hogy az [id] egyrészt egy tökéletes lavírozás a progresszív és borzasztó technikás(nak tűnő) death metal és a deathcore határain, másrészt 2010 egyik legnagyobb, a maga műfaján belül bekövetkezett dobása. Rég volt lemez -pláne e stíluson belül- ami az elejétől a végéig annyira lekötött volna, mint a cikk főszereplője, de minden kétséget kizáróan ez a korong több lett, mint amit a címe és a (z öt féle kiadásban megjelent) borító sugall.
Habár nem mondhatom magam ős VoM fannak, -hiszen az említett, 2008-as lemezzel ismertem meg őket- mégis elképesztő tempóban voltak képesek felzárkózni a szívemben az elég előkelő helyen legyökerező, évek óta helyet kapó zenekarok mögé. Hogy mégis miben rejlik a négy tagú, Illinois állambeli fiatalok bája és mi az ami ennyire elvarázsolja az embert a lemez megszólalása közben az első pillanattól kezdve? Az az elképesztő és lebilincselő hangulat, amit a korongon helyet kapó, összességében is mindössze csak a szerény fél órát meghaladó tizenegy, külön-külön is stabil lábakon álló nóta, melyek között az címadó introval együtt négy instrumentális tétel is helyet kapott.
Azon persze lehet vitatkozni, sőt mindenképpen leszögezendő, hogy a már említett játékidő alatt mennyi a tényleges, szerethető és értékelendő dallam tekintve, hogy a nóták körülbelül fele a zenekar által hibátlanul kivitelezett breakdown-okra épül, amik félre értés ne essék, remekül szólalnak meg, ám az önmagában is szerény -szigorúan idézőjelben- tényleges értékkel bíró dallamcsokor és játékidő, így kiszámolva sajnos meglehetősen sovány, bár tény, hogy ez mit sem von le az [id] teljes értékéből, mivel ha törések nélküli lemezre és/vagy zenekarra vágynánk a VoM neve valószínűleg fel sem merülne, hiszen az egyik "testvér-zenekar"-ral (Born of Osiris) karöltve, -amolyan jó Sumerian gyerekekhez méltóan- a kellő daralások és fülbemászó dallamok elé/közbe/mellé -ha agyasnak ugyan nem mondható, de- elképesztő, kiszámíthatatlan fékeket szúrnak, amik egy-egy kellemes és 'libabőrt okozó' melódiát olyan könnyedséggel törnek félbe, melyek tökéletesen elhitetik velünk, hogy ezek az arcok valóban tudnak zenélni, és nem csak jácci könnyedséggel vakítják a parasztokat. (Hiszen önmagában a breakdown nem művészet, de ne feledjük el ahhoz, hogy az tökéletesen a sorok közé beágyazva, remekül felépítve legyen képes megszólalni úgy, hogy még a fejünket ki is szakítsa a helyéből, nem egyszerű!)
A lemezt pont az említett erények miatt, sokszori hallgatás után sem lehet unalmasnak találni, hiszen a remek felhozatal, újabb és újabb választásra ad lehetőséget, hogy megnevezzük egy-egy új kedvencnek vélt tételünket. Természetesen nem lehet elmondani, hogy a lemez számról-számra megújul, hiszen gyakorlatilag ugyanazon a hangulati síkon és hangzásban szólalnak meg a nóták, mint ami a címadó introban a lelkünkbe mászik, de azt hiszem ezt nem lehet negatívumként felemlegetni. - Sőt, gyakorlatilag pont ez a dimanimus, egyenletes hangulatábrázolás adja meg a korong igazi zamatát, ami miatt én személy szerint képtelen voltam/vagyok/leszek letenni!
Azt pedig, hogy a srácoknak ilyen nagy mértékben sikerült az útkereső lemezt, a 'Common mans....-t überelniük, mindenképpen becsülendő.
Zárásként pedig nem is kell többet hozzáfűzni, -csak szabad utat engedni gyermeki áhítattal magával ragadó álmaimnak- és bízni abban, hogy az idei év még tartogat számunkra egy esetlegesen Európába is ellátogató Sumerian turnét, ahol a Veil of Maya vezetésével a kiadó többi szponzoráltja is a pódiumra lép.
5/5
The Devil Wears Prada-Zombie(Ferret Music)
Habár 'csak' egy ep-ről beszélünk -így mindenképpen különdíjasnak számít,- azt hiszem tényleg vétek lenne kihagyni a tavalyi összegző értékelésből a Mike Hranica vezette, hozzám szintén nagyon közel álló 'Devil Wears Prada öt nótát tartalmazó konceptalbumát, a Zombie-t.
Mint ahogy azt a címe is sugallja, egy egészen egyszerű, mostanság lassan már kultusszá váló témába nyúltak bele a srácok a korong témáját illetően. Az élőhalott, a farkasemberek, démonok és vámpírok és különböző kis barátaik pokoli világát már ezer féle helyen ömlesztik az ember arcába, legyen szó filmről, képregényről, sorozatról, játékról vagy most már -az eddig egyetlen mentsvárat jelentő- zenéről. Dacolva az említett dömpinggel,-és az ebből adódó esetleges kudarccal- Mike és lelkes keresztény kis csapata összeült egy kreatív estére és megálmodtak egy fiktív horror világot, mely egy ecsetvonással festi át Földünk édeni, idilli hangulatát, egy kínoktól és sikolyoktól harsogó földi polollá, hogy testet ölthessen minden idők eddigi legsötétebb tónusú, legbivalyabb hangzású TDWP lemeze.
Azt, hogy a frontembert valóban az általa említett, Max Brooks 2003-ban megjelent, The Zombie Survival Guide című, fekete humorral átitatott "hogyan mentsük meg hófehér seggünket egy esetleges zombi támadás esetén?" koncepcióra megírt könyve ihlette meg ennyire vagy csak egyszerűen szervezetében túladagolta a "b-oldalas" horrorfilmeket, a végeredményt tekintve teljesen mindegy, hiszen ha morális tartalommal nem is bíró, mégis csak az eddigi legpazarabb 'prada lemezt tojta nekünk a 2010-es nyári Jézuska!
A lemezen található öt, önmagukban is elképesztően kemény nóták, pusztító energiával hasítják át a hallgatóság elméjét, felvázolva ezzel egy esetleges Földi poklot, ahol az ember már csak árnyéka önmagának, egy világot, ahol a plüssmackó helyett egy shotgunt szorongatunk, miközben álomra hajtjuk megfáradt fejünket.
Mike Hranica fülbemászóan ördögi hörgései, a fiúk elmondása alapján, a Slayer és Hatebreed ihlette kíméletlen és agresszív gitártémák és a már-már védjegynek számító, melankolikus szintetizátor témák,-melyek még soha nem szóltak ennyire profin és nem festettek ennyire tökéletes képet egy dal hangulatához - pedig egyszerre szívszaggatóak és egyszerre táplálják belénk azt reménytelen elkeseredettséget és zord magányt, mely az egész lemez sava-borsát adja a bő húsz perces játékidő alatt.
A történet előrehaladtával válik egyre reménytelenebbé az élőhalottak által teremtett világban való túlélés esélye, ám a lemez fináléja mégis relatíve pozitív befejezéssel zárul, hiszen habár a történet főszereplője minden szerettét elveszítette, ő mégis csak megmenekült, így a sors megadta a lehetőséget arra, hogy egy, a várostól elég messze eső kis farmon kezdhessen új életet vagy éppen végignézhesse ahogy a világ lassan elpusztul, miközben őt magát pedig a magányból fakadó kínkeserves fájdalom örli fel teljesen.....Az érdekesség az, hogy ezt a nótát szerettem eleinte legkevésbé, egészen addig, amíg el nem olvastam a dalszöveget miközben a számot hallgattam és meg kell mondjam -habár talán a lemez legnyomasztóbb tétele- mégis ez a lehangoltság, ez a keserű magány olyan tökéletesen van összhangban a szöveg és a zene tekintetében is, hogy az összkép valami fantasztikus.
Ha pedig a dalszövegek olvasgatása és a lemez rongyossá hallgatása után még nem lenne elég a srácokból és az általuk kreált, árnyas világból, akkor érdemes fellapozni a lemez mellé bónuszba kiadott kis 14 oldalas képregényt, ami frappánssága és szerethetősége mellett ugye ékes példája annak, hogy a kiadók (jelen esetben a Ferret) annyi bőrt szeretnének lerántani a zenekarokról amennyit nem szégyellnek....
5/5
Parkway Drive-Deep Blue(Epitaph Records)
Don't Close Your Eyes, Killing With A Smile, Horizons...
A kronológiai sorrendben felállított lemezek tekintetében, azt hiszem tökéletesen megfigyelhető egyfajta szellemi, tartalmi és technikai fejlődés, melyek az évek során egyre távolibb, már-már elérhetetlen messzeségekbe repítették el szerény cikkem aktuális főszereplőit, -mely habár stabil lábakon állt- mégis talán a tavaly megjelent nagylemez volt hivatott az úgynevezett vízválasztó szerepkört betölteni, több-kevesebb sikerrel....
Azon persze lehet vitatkozni, hogy a Parkway Drive sikereit mennyire befolyásolta a srácok szempontjából meglehetősen pozitívan, az I Killed the Prom Queen lantletétele és ezzel gyakorlatilag a kontinensen belüli legerősebb konkurencia végleges kihullása. Annyi bizonyos, hogy habár az ausztrál fiatalok éppen jókor voltak jó helyen, azért önmagában ez meglehetősen kevés lett volna egy akkora méretű, világszínvonalú pusztításhoz, amit ők az utóbbi öt évben elkövettek.
Tekintettel az óriási keresletre és, hogy a tavaly megjelent nagylemezre a rajongók három évet voltak kénytelenek várni, így a Winston Mccall vezette bandának valami egészen eredetivel kellett előrukkolnia, hacsak nem akartak volna azonnali kudarcot elszenvedni, megadva ezzel a lehetőséget a banda végleges pusztulására. Habár a bevezető első mondatát egy nem éppen tökéletességet tükröző befejezéssel zártam, azért azt gyorsan leszögezném, hogy hiába volt a zenekar irdatlan magasan és hiába nyúltak egy egészen nehéz, a zenekar történetében először előforduló és meglehetősen rizikós albumkompozícióhoz, mégsem következett be az a klasszikus pofára esés, amit a hosszú hallgatás ideje alatt itt-ott olvasni/hallani lehetett. Tehát, sajnálatos módon az erőteljes és tökéletes triplázás ugyan nem sikerült a zenekarnak, de akkor, hogy lehetséges az, hogy nem is buktak bele a harmadik nagylemezbe? Egyszerű, a korong pont annyira lett jó, hogy tökéletesen szinten tartsa az együttesről kialakított képünket, ám nem helyezte olyan magasságokba a lécet, hogy egy esetleges negyedik lemeznél annak megdöntése fizikai képtelenség legyen.
A Deep Blue pont annyira lett egy jó lemez, mint amennyire hiányzik belőle a Killing' által tökéletesen kivitelezett nyers agresszió és düh, vagy a Horizons-on olyan kellemesen és fülbemászóan jellegzetesen előtérbe helyezett gitárjáték. Persze Winston még mindig dühös, még mindig rendületlenül köpködi azt a megannyi fájdalmat, ami a lelkét nyomasztja és a lemezen azért nem egy helyen képviseltetik magukat Jeff Ling és Luke Kilpatrick gitárosok egy-egy fülbemászó, szerethető riffel vagy esetleg szólóval, ami mélyen a lelkünkbe mászik.(Gondolok itt a Sleepwalker fináléjára, ahol Winston fájdalmas végszavait tökéletesen kiegészítik és aláfestik az alatta elhangzó húrjátékok.) Ám sajnos tény, ami tény, -és most kénytelen leszek önmagamat szembehugyozni,- hogy a lemez összképét tekintve, ezeket a "régi-sulis" pwd védjegyeket, nem egy helyen túlspékelték -és itt kényszerültem széllel szembe állni, hiszen köztudottan szeretem- megannyi (kíváló) breakdown-al, ami hiába alapkövetelménye mind a műfajnak, mind pedig a zenekarnak kissé túlszaporultak, ami véleményem szerint sok esetben az érzelmi kielégítés, a lélekszaggatás rovására megy. Persze nincs itt akkora baj, hiszen mind mondottam, a zenekar a tőle elvárható kötelezőt mindenképpen hozza, de stratégiailag sem bizonyult egy utolsó lépésnek, hogy az a bizonyos léc most nem került feljebb.
A dalcsokor szintén kielégítő, hiszen -amolyan jó parkway'-os gyerekekhez méltóan- majdnem mindegyik nótát pont annyira csinálták szerethetővé, hogy egy egységes síkon mozgó összképet kaphatunk a Samsara és a Set to Destroy közötti negyven percben, melyben majdnem mindegyik dalt felruháztak azzal a képességgel, hogy az ember fülébe mászva képes legyen a figyelmét tökéletesen lekötni, gondolok itt az intro utáni öt számig tartó "slágerparádéra", (Unrest, Sleepwalker, Wreckage, Deadweight, Alone,) melyet a Pressures szakít félbe, de a három és fél perc lecsengése után már kapásból az arcunkba mászik a Deliver Me! A lemez második felében pedig mindenképpen kiemelendő, -a koncerten is szó szerint könnyfakasztóan erős- a Bad Religion vendégszerepléssel és irdatlan energiájú csordavokállal színesített Home is for the Heartless. Talán egyedül a lemez záródalai között lehet némi elgyengülést -de nem végelgyengülést- érezni, talán itt üt szöget a fejünkbe az, hogy lehet a lemez a maga tizenhárom számos mivoltában kicsit hosszúra sikeredett, de a dalok szerethetősége és "könnyedsége" miatt töménynek még sem érezzük, és talán ez jelenti az egyik legnagyobb erényét -és egyben legerősebb hátrányát- a Parkway Drive Deep Blue-ra keresztelt, tavalyi nagylemezének.
5/4
As I Lay Dying-The Powerless Rise(Metal Blade Records)
Egy újabb régi kedvenc és -sajnos a Bleeding Through példáját követve- egy újabb kissé felemás vélemény. Elképzelhető, hogy a zenekarral való "közös múltamból" fakadóan helyzetem meglehetősen magasra a lécet, ám sajnos gyermeki várakozásaimat a kaliforniai banda legújjab lemeze nem tudta felülmúlni!
Senki se ijedjen meg, azért nincs itt akkora baj.
Természetesen a The Powerless Rise egy igényes, korrekt és abszolút vállalható produkció, ám sajnos inkább van szinten tartó, gondos iparosmunka szaga, a három évvel ezelőtt igen művészire, kibontakozóra sikeredett An Ocean Between Us-al szemben (mely személyes kedvencem). A 2007-ben produkált, véleményem szerint a banda fennállása óta, a legprofibbra, legszerethetőbbre sikerült An Ocean Between Us akár egyfajta előszele is lehetett volna a várva várt idei korongnak, amely ugyan sok mindenben követi elődjét, sajnos mégsem képes akkora erővel a padlóra rántani, mint ahogy azt reméltem.
A korongon fellelhető dalok okosan két csoportra osztva, kellő odafigyeléssel lettek felépítve és tálalva, figyelembe véve a tökéletes lemez rendszerének legapróbb részleteit is. Az első csoportban az An ocean' vezérfonalát követve, meglelhetjük a dallamosabb, "slágeresebb" szerzeményeket, -természetesen kellő gonddal, mintegy matematikai pontossággal elhelyezve a bő 40 percnyi játékidő alatt, - teret adva ezzel Josh Gilbert basszeros/vokálosnak,-aki elképesztő precizitással és óraműpontossággal csatlakozik be a nótákba, kellemes borzongást és libabőrt okozva ezzel a hallgatóságnak.
A másik csoport Tim Lambesis sideprojektjének, az Austrian Death Machine-nak egyfajta mintájára, a kicsit thrash-esebb, döngölősebb és teknikásabb vonalat követi, (Beyond Our Sufferint, Without Conclusion, Condemned, The Plague), melyek természetesen hozzák a 'dying-tól már elvárható színvonalat, se többet, se kevesebbet.
Akkor mégis mi hibádzik a látszólag teljesen patent, kellemes és vérprofi alkotásban? Egyszerű: nem elég izgalmas.
Sajnos, ha vérző szívvel is, de kénytelen vagyok belátni, hogy ez bizony elég egysíkúra és laposra sikeredett, amit tetéz az a tudat, hogy gyakorlatilag három éve volt a csapatnak megalkotni a 2007-es lemez, legalább megközelítő folytatását. A két gitáros, Phil Sgrosso és Nick Hipa ugyan borzasztó erősen és eddig talán még nem látott zsigeri profizmussal játssza le a témákat és a szólókat, Jordan Mancino pedig olyan gyorsan és már-már komplexen váltogatja a pergő-tam-cin és lábdobot, mintha csak az esti, évek során berögzült fohászát kellene elmormolnia elalvás előtt, de az összképet tekintve, lehet ez a tökéletességre való kényszeres törekvés vezetett a zenekar látszólagos és zárójeles fásultságához.
A felépítést és a számok leheletnyi illusztrálását követően nem maradt más, minthogy kitérjünk egy kicsit a már csak mosollyal nyugtázott ostoba külcsínre. Úgy ám, a 'Dying ezúttal is hű maradt önmagához és a jól bevált recept alapján ismét bedobta a mára már védjegyüknek számító koponyás dizájnt, folytatva ezzel a 2003-ban elkezdett, azóta is megtörhetetlennek tűnő borzasztó láncot.
Konzekvenciának pedig feltehetjük, azt a végeredményt kínosan kereső kérdést, hogy vajon a műfaj fáradt e bele önmaga kergetésébe vagy a zenekar kezdett el időben morfondírozni azon, hogy a "metalcore hajó" süllyedése előtt, vajon még melyik ösvényre lenne érdemes letérniük úgy, hogy ezzel a lépessel mégis megmaradjon egy kis darab önmagukból és a műfaj sajátosságaiból...
5/3
A Day To Remember-What Separates Me From You(Victory Records)
Homesick. Valószínűleg erre, a 2009-ben kiadott, elképesztően ötletesre és vérprofira sikeredett lemezre asszociál a legtöbb ember a banda neve hallatán nem is véletlenül, hiszen a két évvel ezelőtti nagylemez alapjaiban rezgette meg két műfaj képzeletbeli léceit is. A pop-punk dallamos énekéből, könnyed, fülbemászó melódiáiból és breakdown-nal fűszerezett, köpködős vokálokból táplálkozó floridai srácok két -egymástól alapjában eltérő- műfaj szerelmeseit is sikeresen megbolondították, hiszen a 2005-ben kiadott And Their Name was Treason című debütlemezzel egy olyasfajta vérfrissítést sikerült a színtérbe vinniük, amit habár lehet többen megpróbáltak előttük, ilyen profin és ilyen tökéletességgel senkinek sem sikerült. A bevezető mondatban említett legerősebb anyagot pedig egy szintén hibátlan darab a For Those Have Heart előzte meg, mely a -kezdetben még dominánsabb- szigorú döngölésekből kezdett egy arányosabb oldalra billenni, ami tökéletes előszobának bizonyult a Homesick beteljesülésének. Három tökéletes lemez után, mindennemű rosszindulatot félretéve be kell látni előbb-utóbb törvényszerűen be kell, hogy következzen egy kisebb (-nagyobb) kudarc, egy kellemetlen botlás. A szinte elkerülhetetlen fiaskó után, szinte azonnal fel kell pattanni és le kell magát porolnia az embernek, nehogy a kosz teljesen rászáradjon, bemocskolva ezzel a következő lépés pozitív kimenetelét. Kész szerencse, hogy az aDtR-nek nem kell, hogy ilyesfajta problémák miatt fájjon a feje, hiszen a kudarc a lehető legnagyobb ívben kerüli el őket évről-évre és ez alól a 2010-ben megálmodott What Separates Me from You sem lett kivétel!
Az apró "csavar" után érzett mosolyt fakasztó sóhajt követően azért kénytelen leszek azt leszögezni, - egy kissé megtörve ezzel a kellemesség érzését (mindenemű csavar nélkül)- hogy habár alapjában véve nem beszélünk tényleges bukásról, a bekezdésben említett és a lehető legkisebb túlzás nélkül ajnározott Homesick parádés slágergyűjteményét a tavalyi nagylemeznek nem sikerült letaszítania a trónról. Ez persze egy percig sem baj, senki sem rója a srácok fejére, hiszen a két évvel ezelőtti korong egy olyan tökéletes, kiemelkedő darabra sikeredett, hogy ember lett volna a talpán, akinek sikerül azt überelnie úgy, hogy közben hű marad önmagához. A kutya döglött teteme pedig talán itt van eltemetve, hiszen ha az adtr tökéletesen hű marad önmagához és a Homesick által kitaposott ösvényt pontosan követi, akkor lehet, hogy még ezt az elképesztően magasra rakott lécet is sikerült volna, -ha véres verejtékek árán is- megugraniuk! Az egyetlen apróság amit most másként csináltak - az alig egy éves időtartamra redukált lemezírási időn kívül - az arányok (számomra) kissé érthetetlen megvariálása a pop-punk javára. Természetesen ez a fajta változtatás nem annyira számottevő, de talán pont annyira lett elcsépelt és tingli-tangli egy-egy dalnál (It's Complicated verse), mint ahogy ötlettelenül és üresen képes megszólalni a döngölősebb oldalon is például a 2nd sucks néhány pillanata. A tökéletes recept pedig mondjuk ki abban rejlik, hogy igenis hagyni kell (és valószínűbbnek tartom, hogy jelen esetben a kiadó a ludas!), hogy egy-egy nóta vagy album tökéletesen megszülessen, felépüljön és kiforrjon, figyelmen kívül hagyva a mennyiség és időbehatároltság tényezőit.
A lemez a maga félórás játékidejével meglehetősen könnyen befogadható és emészthető, és ami talán fontosabb rendkívül szerethető és szignifikáns üresjárat nélkül képes egy pillanat alatt beleivódni minden sejtünkbe, miközben azon kapjuk magunkat, hogy az egyik épp aktuális kedvencünket dúdoljuk a lemezről!
5/4
After the Burial-In Dreams(Sumerian Records)
Ugyebár a cikkben már említésre került a Sumerian Records-ról alkotott véleményem, így nem ér senkit sem meglepetésként, hogy -habár a 2008-as Rareform nagylemez egy erős, ámbár teljességgel mégsem lélekzabáló dalcsokrát rongyosra ugyan nem hallgattam, mégis - felcsillant a szemem amikor a friss kiadványok között rábukkantam az említett kiadó (számomra) dobogóhoz közeli csapatának legújabb lemezére. Az In Dreams semmivel sem ad kevesebbet, mint a kiadó szárnyai alatt napvilágot látott egyéb lemezek, vagy mint amit ez a magába szippantó külcsín tükröz,-ami természetesen szintén egyfajta védjegynek számít házon belül.) Sőt!
Az After the Burial minden bizonnyal pályafutása eddigi legerősebb és -ám a szó nem biztos, hogy pozitív értelmében vett- legkomplexebb lemezével kápráztatott el nemcsak engem, de a színtér munkásságát figyelemmel kísérők jelentős részét. Mint, ahogy arról már szóltam, a lemez borítója külön dícséretet érdemel, hiszen tökéletesen visszaadja azt a fajta igényességet és örvénylő hangulatot, amibe a a 'Play' gomb lenyomásával az elkövetkezendő bő fél órában betekintést nyerhetünk.
A nyolc számos gyűjtemény nem operál (ál)keménykedésekkel vagy oda nem illő (látszólagos)agresszióval, mégis van benne egyfajta romboló düh, ami habár nem mindig kap szabad utat és sokszor -tudatosan vagy tudat alatt- féken van tartva mégis elég erős lábakon áll ahhoz, hogy tökéletes kiegészítésként szolgáljon a -kissé mű- progresszivitásnak és lenyűgöző dallamvilágnak. Talán ez a fajta vehemencia és lendület, a Your Troubles Will Cease And Fortune Will Smile Upon You majd' öt percében egy kissé lelassul, már-már monotonná válik, -ám a továbbra is kiemelkedő színvonalat szerencsére nem csökkenti. Természetesen ez csak az érem egyik oldala. A (csúnyán fogalmazva) b-oldalas Veil of Maya szaggatások és törések hirtelen képesek átcsapni egy tiszta énekkel megspékelt heroikus gitárszólóba vagy éppen egy klasszikus, "törés-mentes" metalcore riffbe, amit itt-ott megfűszereznek némi elektronikával. Majd ezek ismeretében mindezt váltogatják, kutyulják egyik számban így, másikban úgy. Persze ez nem biztos, hogy baj, -hiszen nyilvánvalóan egy remek és izgalmas lemezről beszélünk,- de az mindenképpen szembetűnő, hogy néha ez a fajta (ál)progresszivitás egy apróbb útvesztőnek bizonyul, ami egy komplex jelmezbe öltöztetett pillanatnyi (és nem számottevő) káoszt képes eredményezni, persze leszögezném, ez abszolút nézőpont kérdése!
Mindezek ellenére/mellett/tudatában a végeredmény meggyőző, sőt -továbbmegyek- pazar! Az After the Burial habár nem a legbivalyabb és legagresszívebb, de mindenképpen a legszerethetőbb és legérdekesebb lemezét dobta össze Will Putney szárnyai alatt.
5/4.5
Comeback Kid-Symptoms + Cures(Victory Records)
Minden bizonnyal a Comeback Kid-ről (és úgy ámblokk a műfajról) már gyakorlatilag lehetetlen bárminemű újat felfedezni és megemlíteni, legyen szó zenei karrierjük bármely eddig megjelent lemezéről. Persze mindez kit érdekel, egészen addig, amíg a jól bevált receptet és rutint olyan tökéletesen képesek kamatoztatni, mint ami visszaköszönt a legutóbbi nagylemezüknél is, folytatva ezzel a 2003-ban, a Turn it Around-al elindított láncot.
Habár a csapat legjobb lemezének, még a Scott Wade által rögzített első nagylemez van kikiáltva, azért bátorkodom élni azzal a kijelentéssel, hogy az énekes csere után fogant korongok is az előd színvonalát követve, bőven megállják a helyüket a sorban. Mindezt azért érzem fontosnak kihangsúlyozni, mert ebben a bizonytalan, jelenlegi zenei iparágban nem kis rizikófaktort jelent egy-egy zenekar esetleges frontembercseréje, legyen szó hardcore-ról, metal-ról vagy más műfajról. A legékesebb példája ennek talán a Killswitch Engage énekes cseréje, ahol Jesse Leach helyett, már Howard Jones képviselte a 2004-ben megjelenő The End of Heartache című lemezen a KSE-t, mely (szardobálás ide vagy oda) a Killswitch' pályafutásának egyik legjobb döntésének bizonyult. Kis kanyar után ideje elárulnom, hogy mint azt a bevezetőben már említettem a Comeback' nemhogy önmaga csapdájába esett volna az énekes váltást követően, hanem képes volt azon színvonalat megtartva (akár meghaladva) folytatni útjukat, mely a tavaly megjelent nagylemez esetében sem történhetett másként, és azt hiszem itt lesz szükség alátámasztani a a bevezető első mondatát, miszerint habár sok újdonságot nem hallhatunk, a már-már elvárható teljesítmény természetesen semmi esetre sem marad el.
A kanadai srácok legújabb, kissé már rutinszagú nagylemeze minden gond nélkül képes felvenni a versenyt az elődökkel, sőt a 2007-es Broadcasting (olykor kisebb vakvágánynak tartott) lemezre véleményem szerint simán köröket ver. A lemez a srácoktól már elvárható dallamvilágot és tempót állítja csatasorba gyakorlatilag gyenge pontok nélkül, hiszen az előző korongokon fellelhető erenyéket alkalmazva képesek egy tökéletes sereget kreálni, amiben mint említettem rendkílvűl gyakorlottak. A korong tizenegy nótája egységes színvonalon kényezteti a műfaj és a zenekar szerelmeseit, az "új sulis hardcore" minden erényét bevetve.
Azt hiszem az elvártakat tökéletesen képesek teljesíteni, a régi erényeket újrahasznosítani, egy erős -habár nem feltétlen kiemelkedő- mindenképpen pozitív végeredménnyel vizsgázó nagylemezen. Kiindulva abból, hogy a srácok rutinszagú lemeze egy olyan banda képét festi elénk, aminek a kisujjábban van egy remek (semmi esetre sem tökéletes) recept ahhoz, hogy a megkezdett színvonalat pontosan kövessék, így minden bizonnyal a folytatás is lesz ennyire erős, a tőlük megszokható, elvárható módon mely még élvezhető és dinamikus is.
5/4
For Today-Breaker(Facedown Records)
Anno, ha meg kellett volna neveznem egy zenekart, aminek a zenéje annyira egysíkú, monoton és ötlettelen, mint amennyire a képviselt habitusa és tartalmi értéke kifejezetten szimpatikus, akkor minden bizonnyal a Sioux City-beli For Today neve az elsők között merült volna fel. A keresztény metalcore színtér, a 2008-ban kiadott Ekklesia nagylemez debütálásával (melyet egy két évvel ezelőtti EP ugyan megelőzött) egy nem éppen kreatív és színes zenekart köszönthetett soraiban a For Today képében, melyet az egy évvel későbbi legalább ennyire unalmas és ötlettelen Portraits követett. Az említett két nagylemezt -habár nem kis lelkesedéssel fogadtak az említett zenei kultúrát kedvelők körében- a legjobb jóindulattal se tudtam erős lemezeknek nevezni, hiszen gyakorlatilag dallamok nélkül pusztítottak a metalcore határain belül-ám pont a dallamtalanságából kiindulva, nem eléggé kihasználva a műfaj lehetőségeit. A két lemez nótái a szó szoros értelmében teljesen melódia mentesen, félórányi tömény, meggondolatlanul túlszaporított breakdown-okból táplálkoztak, amiket habár a morális mondanivalóval bíró dalszövegek lettek volna hivatottak kompenzálni, mégis kevésnek bizonyultak feladatuk tökéletes elvégzéséhez. Mindezek tudatában a két lemez instant törlés volt egy-egy végigpörgetést követően, így a harmadik nagylemez megjelenése egy percig sem érdekelt, ám az óriási elégedettségeket és örömujjongásokat olvasva, adtam neki egy utolsó esélyt, hogy hátha ebben valamivel több fantázia lesz, mint a két másik nagylemezben. Csalódnom kellett, természetesen meglehetősen pozitívan.
A korong habár megtartotta minden For Today-es tulajdonságát az egész eddigi fundamentumot átültették egy kicsit újabb, egy kicsit kreatívabb és meglehetősen szerethetőbb koncepcióra, mely a 2010-ben fogant Breaker lemez igazi zamatát adja. A vontatott és monoton felépítésekre ráhúztak egy kellemes -habár nem túlszaporodó- dallamvezetést, amibe a kicsit technikásabb gitárjátékot ugyanúgy beleszőtték, mint a paraszt hangzás kompenzálására kitalált alkalmankénti tiszta éneket. Az összkép az eredeti, sokszor unalmas, ötlettelen vonalat és egysíkú tempót követve képes megújulni, színesítve ezzel, ha nem is összes nótát, de pont eleget ahhoz, hogy bátran jelenthessem ki, a For Today fennállásának legjobb lemezét dobta össze, ami habár zeneileg semmivel sem emelkedik ki a tömegből, mégis önmagukhoz képest rendkívül pozitív fejlődés.
5/4
The Ghost Inside-Returners(Mediaskare)
A hatecore már egy elég régóta fennálló, sok esetben kifejezetten mérgező és romboló kisugárzású műfaj, -természetesen ezt mindenki döntse el maga- mely ugye a klasszikus punk és hardcore elemekre építi rá sötét gyűlöletbeszédét, nem ismerve sem Istent, sem pedig embert. Igen ám, de az éremnek van egy másik, egészen más irányt képviselő oldala, ami a szöges ellentétét próbálja lenyomkodni a torkunkon az előbb említettnek. Úgy ám, ha létre jön az egyik oldal, a másik születése gyakorlatilag elkerülhetetlen. Így történhetett ez jelen esetben is, amikor az említett műfaj mintegy képzeletbeli ellentáboraként -ámbár míg a hatecore alapvetően társadalmi és politikai kinyilatkoztatásokat taglal, az említett "ellenzék" mindössze a gyűlölet ellen megy és igyekszik pozitív maradni - kialakult az úgynevezett "posicore" műfaj, mely még nemhogy instabil, de gyakorlatilag láthatatlan lábakon kénytelen állni. A "műfaj" egyik jelenleg talán legerősebbnek kikiáltott bakája, a modern hardcore orientált, Kaliforniai metalcore-ban jeleskedő The Ghost Inside, akik 2006-ban még A Dying Dream névvel adták ki első, bemutatkozó nagylemezüket, melyet a már a The Ghost Inside névvel megjelentetett Fury and the Fallen Ones követett, ami minden bizonnyal megalapozta és ezzel a szó pozitív értelmében megpecsételte a napsütötte Kalifornia metalcore huligánjait. Talán ezért is tekinthető a tavalyi Returners egyfajta vízválasztónak....
A 2008-as előd által kitaposott ösvényt követve igyekezett ez a lemez is megőrizni annak minden erényét, törekedve a régi lemezen esetlegesen felmerülő negatívumok kiküszöbölésére, ami valljuk be őszintén, sikerült!
A dalcsokorba a modern értelmezésű hardcore-t kellőképpen egészíti ki a svéd gitáriskolát idéző dallamos gitárjáték, mely érezhetően egy hardcore alapokra fektetett, modern metalcore lemez összképében manifesztálódik. A dalcsokor habár nem hat újdonságként és (közhelyekkel élve) nem bont le falakat, a maga bő negyven perces játékidejével mindenképpen egy relatíve értékes, ám közel sem olyan érdekes kiadvány, ami habár kifejezetten szórakoztató, hiszen a breakdown-ok pontos kivitelezése, a nem túl egyedi, de annál szerethetőbb dallamok és az olykor kissé meglassult tempó együttes fúziója mindenképpen alátámasztja, hogy a maga műfaján belül egy pozitív kiadványnak könyvelhessük el még akkor is, ha jól tudjuk ez a lemez pont annyira szerethető, mint amennyire a lemez előrehaladtával ellaposodik és pár hónap után majdhogynem teljesen kikopnak belőlünk a megszeretett dallamai.
5/4
Woe is Me-Number[S](Rise Records)
Ha van valami amit a mostani fejemmel és mentalitásommal kifejezetten irritálónak tartok, az elsősorban a cikkben már említett Rise Records okozta fertőzés, ami lassan már tényleg világméretű pusztításokat eredményez, megerőszakolva ezzel az effektív igényes zenére vágyók füleit, a másik pedig az emocore, -nem, mint műfaj, hanem- mint szintén elszabadult, gonosz dzsinként őrjöngő és romboló divathullám. Azt hiszem szerencsétlenebb és bosszantóbb eshetőség talán nem is lehetne annál, mint amikor ez az említett két tényező találkozik és egy újonan alakult bandában manifesztálódik. Ám mindezek ellenére, talán a legszámottevőbb és legbrutálisabb fejfájást mégis az képes eredményezni, ha valamilyen perverz, sok esetben gyakorlatilag felfoghatatlan okból kifolyólag a kapott eredmény, a maga ostoba, sok esetben sajnos tényleg értékelhetetlen mivoltában mégis elnyeri tetszésemet, mint ahogy jelen esetben, a Number[S] meghallgatását követően is történt.
Nem kívánom kifejteni mindazt az ellenszenvet és már-már lassan undort, amit a Rise számlájára írható rágógumizenék futószallagon gyártásának végeredménye iránt érzek, inkább valamelyest megpróbálom megmagyarázni,-azt hiszem főként magamnak,- hogy mi is az, ami miatt jómagam is képes voltam belesétálni az erre a műfajra és kiadóra jellemző, tökéletesen kivitelezett csapdába.
Az emocore, mint vírus, a képzeletbeli szelence összetörése (Rise igazolási igényeinek megváltozása, már-már eltorzulása) és az ezzel bekövetkező világméretű és gusztustalan pusztítás előtt (az említett műfaj újabb és újabb tinizenekarainak összegyűjtése), -mely undorító, már-már igénytelen zenebarbárokká változtatta át a népességet, elengedhetetlen vágyat érezve az iránt, hogy akár egy Escape the Fate (és társai) zenekart a zeneiség csúcsának érezzenek, csúcsra juttatva ezzel igényveszetett hallójárataikat.- talán nem volt egy elevenen elkárhozott műfaj. Persze támadói már akkor is akadtak, de valamivel talán emészthetőbbnek tűnt.
A Number[S] talán egyik legnagyobb erénye, hogy mindamellett, hogy kifejezetten könnyen emészhető délutáni uzsonna, egy elképesztően könnyen felejthető, ám mégis tökéletes függőséget okozó lemez. Úgyám, a lemez a maga alig fél órás játékidejével gyakorlatilag egy kiemelkedő pillanattal nem rendelkezik, sőt teljesen őszintén be kell valljam, se egy dallamot, sem pedig egy pillanatot nem tudnék felidézni belőle, olyan tökéletesen képes (nemhogy átsuhanni,) átesni a fejünkön, ám mint mondottam, mindezek ellenére, -vagy talán pont ezért- hallgattatja magát és kifejezetten szerethető. A tíz gyakorlatilag azonos frekvencián és frdulatszámon pörgő nóta kellemesen összefolyik, alátámasztva ezzel azt a feltételezésemet, miszerint vagy egyetlen egy sláger sincs a lemezen (nem hiszem), vagy az összes az! (ezt tartom valószínűbbnek)
Mindezek tudatában mindenki döntse el maga, milyen értékelést adna, és milyen konzekvenciát vonna le a Woe is Me debütáló nagylemezének lepörgetése közben/után.
5/4
Végezetül pedig illene megemlíteni a tavalyi év minden kétséget kizáróan legnagyobb visszaesőit, akik habár természetesen sosem voltak sem az egész zeneiség, sem pedig az adott szubkultúra kiemelkedő alakjai, mégis némiképp képesek voltak több ezres tömegeket becsődíteni a klubokba, akik egy emberként kántálták a nevüket. Természetesen ezzel a lemezzel rajongótáboruk csak tovább szaporodott, de nem szabad elmenni amellett, hogy egy koncerten nem az én pólóvételemből fognak a hazafele úton a buszba tankolni.....
.jpg)
Carnifex-Hell Choose Me
(Victory Records)
Azt hiszem a sok felsorolt és kibelezett (kivesézett?), általam különösképp kedvelt zenekarok aktuális lemezei után ideje lenne egy olyan kiadvánnyal foglalkozni, ami a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető piacképes korongnak. Persze felmerül a kérdés, hogy ha ennyire óckodok a zenekartól és az éppen aktuális lemezétől, hogy kerülhetett fel egy olyan listára, minek bevezetőjében világosan kifejetettem, hogy a cikk főszereplői az általam kedvelt zenakarok tavalyi terméseit karolja fel, legyen szó akár negatív, akár pozitív csalódásról. Egyszerűbben nem is tudnék erre az általam feltett kérdésre válaszolni, minthogy a soron következő lemez -és ezzel maga a zenekar is- a tökéletes és végleges csalódás manifesztálódása!
Persze nem volt ez mindig így, sőt a 2007-ben megjelent Dead in my Arms című nagylemez után, ha kedvencnek nem is, ám egy olyan bandának elmondhattam a "hóhért", akiket szívesen vettem egy-egy nagyobb, általam jobban preferált zenekar felvezetőjének, de tökéletesen megfelelt a célnak egy pokolian hosszú, végigürizett nap után a tömött járműveken. - mely hangerőtől függően nem csak helyet biztosított, de kellőképpen felhalmozta bennem a gyűlöletet ahhoz, hogy egy bő fél órán át lelkiismeretfurdalás nélkül köpködhessem átkaim a világra!
A soron következő, egy évvel az első nagylemez után napvilágott látott, The Disased and the Poisoned címre keresztelt dalcsokor tökéletes és hibátlan folytatásnak bizonyult, az elődön fellelhető minden említett erénnyel ugyanúgy felvértezve, -természetesen ismét mellőzve mindennemű dallamosságot, morális, tényleges értékkel bíró tartalmat és zenei komplexitást. Az újabb gyűlöletbomba, a maga paraszt, döngölő brutalizálásával és a létező összes, divatos deathcore kliséjével egy újabb belépőt adott a bandának ahhoz, hogy a szubkultúrán belüli turnékon, -ha előkelőt nem is- jegyet váltsanak maguknak a színpadra!
Természetesen még mielőtt bárki is félre értene, az említett kiadványok minőségi, tartalmi és színvonalbeli viszonylatban is csak egy esetleges b-oldalra férhettek volna fel. egy Despised Icon korongon. Ezzel a hasonlattal pedig nem csak tiszteletemet szeretném leróni a számomra mindenképpen legtöbbre tartott, tavaly feloszlott Kanadai csapat előtt, hanem így szeretném érzékeltetni, mintegy viszonyításképpen a ténylegesen elitbe tartozó és az elitbe kikiáltott zenekarok közöttti alapvető különbséget!
A Carnifex a két ötlettelen, ámbátor mégis sokkalta szerethetőbb korongja után a tavaly megjelent, agyonpromóztatott, kifejezetten kreatív, Hell Choose Me-re keresztelt lemeze teljesen lecsapta nálam a biztosítékot, nem csak a már önmagában is gyomorforgató és visszataszító (ál) keresztény-ellenességével és ördögimádatával, de az egész bő félórájával amit a lemez mind a zeneiségben, mind a hangzásban, mind pedig a megvalósításban képvisel.
Próbáljuk meg magunkat egy kicsit mélyebbre ásni ebbe a nem túl bonyolult és meglehetősen nevetségesre sikeredett lemezbe.
Miután sikerült felül kerekednünk a festőien gyönyörű és fantáziadús lemezborítón, a címadó tétel a maga három és fél percével elképesztő tökéletességgel vezeti a lemezt, betekintést engedve ezzel a korong további fél órájába. Lavírozgatva, vacilálva és körmünket lerágva válogatva az éppen aktuálisan a fejünkbe kúszó, igénytelen, szar, értékelhetetlen jelzőkön a címadó tétel után sorn következő nótától reménykedünk némi 'pozitív' csalódásban. Hiába. Ez a dal a maga két és fél perces nyers pusztításával képes felülkerekedni a címadó után/közben a lelkembe költöző érzéseken. Az elsődleges ilyen jellegű felfedezésem, hogy míg szerencsémre engem a sors megáldott, ezektől a srácoktól elég rendesen megvonták a lelkivilág adta örömöket/bánatot az égiek, mert ennyire lelketlen, ötlettelen szemetet egy percig sem tudok értékelni.
A korong két -habár a zenekar alaphabitusát meghazudtolni kényszerülő,- befogadhatóbb tétele, a dalcsokor közepén fellehető Heartless és Sorrowspell, amik habár önmagukban szintén hallgathatatlanok, a lemez összképét tekintve mégiscsak némi fényként képesek pislákolni ebben a káoszban fogant sötétségben.
Észrevehetően a ténylegesen Carnifex rajongók óriási lelkesedéssel kajálták az új korongot, amit mi sem bizonyít jobban, hogy mindenhol kiváló kritikákat kapott és a bandának sikerült kinőniük az évekig tartó előzenekari szerepkört, hiszen a lemez headline megturnéztatása után, már nem ők, hanem nekik melegítették a színpadot a elkövetkezendő koncertsorozatok alatt, ami a zenekar csúcsát jelentette.
A hatalmas keresletet elnézve komolyan felmerült bennem a kérdés, hogy vajon bennem van e a hiba, mindenesetre számomra ez értékelhetetlen.
5/1
Itt az ideje, hogy a kissé hosszúra eresztett cikkem sorai ezennel búcsúzzanak Tőletek, kedves olvasóktól, megköszönve ezzel az írásom olvasására fordított időtöket. Sajnos nem kerülhetett fel mindenki elképzelt listám soraiba, hiszen valamilyen formában szűrni kényszerültem, gondolva Rátok, a türelmetekre és a már-már vörösre duzzadt szemeitekre! Így történhetett meg, hogy olyan nevek nem lettek megemlítve, és pozitív tapasztalatként megosztva veletek, mint a Within the Ruins-Invade, a Your Demise-The Kids We Used to Be, a Killing The Dream-Lucky Me, a Fleshwrought és a Bring Me the Horizon aktuális kiadványai, vagy a sajnos meglehetősen negatív élményként megélt The Hope Division-re keresztelt legutóbbi Stick to Your Guns lemez és a már látszólag önmaga árnyékaként teljesítő, ezzel egyre nyilvánvalóbban a kiégés szélére sodródó Heaven Shall Burn idei kiadványa.
