Fellépők:

 

 

 

 

 

 

Mivel sajnos a március a koncertélémény iránt érzett csillapíthatatlan vágyamat, számomra érdekes koncert hiányában sajnos képtelen volt kielégíteni, így elégedetten nyugtáztam magamban a hírt, miszerint lesz mire bólogatnom áprilisban, mielőtt még a pokoli sebességgel száguldó tavasz végi/nyári koncertsorozat gonosz gyorsvonatként elsodorna minket! Kissé fáradtan, kissé hétfői hangulatban, de harmadmagammal nekivágtam az estének, bízva abban, hogy egy szinvonalas, izgalmas eseménybe csöppenünk majd.

 

Habár 20:00-ra volt kiírva a kezdés, azért a rutinosnak mondható koncertbetyárok tisztában vannak vele, hogy az előre kiírt időpontokra szinte mindig érdemes legalább húsz percet rászámolni. Mi eszerint cselekedve, még a szemben lévő kis zöldesben bátorkodtunk legurítani előre betárazott (ámbár már kissé felmelekedett) söreinket. Miután ki-ki kedve szerint legyűrte és/vagy a szemétbe hajította a sörösdobozát már semmi sem tarthatott vissza minket, hogy belecsapjunk a lecsóba. 

A bejárathoz érve sem a koncert hangját, sem pedig az esetleges hangolást nem lehetetett érzékelni, így majdnem biztos voltam abban, hogy semmiről se maradtunk le, pedig már elméletileg fél órája volt kapunyitás. Ezt a gondolatoot tovább erősítette bennem, amikor a 'Sharon Tate énekesét láttam elviharzani előttünk, majd a kapun kívűlre érve köddé vált. Természetesen nyilvánvaló volt, hogy a hétfői időpont miatt eléggé szellős lesz majd a mulatság, de ilyen kis lélekszámra tényleg nem számítottam. Persze itt még a furcsaságok karneváljának nincs vége, hiszen az okozott még számunkra igen komoly fejtörést, hogy az esemény terme felé haladva az égvilágon senki se kérte tőlünk számon, hogy van e jegyünk, ha van, hol a szalagunk, ha nincs nem szeretnénk e egyet? Már éppen azon voltam, hogy talán szólni kéne a csodálatos Hardy fiúknak (hátha ők képesek felülkrekedni ezen a rejtélyen), ám egy vállvonást (mely a sorsomba való beletörődést volt hivatott nyugtázni) és egy mosolyt (mely annak volt tulajdonítható, hogy talán lesz mit elkólázni a koncert alatt a belépő árából) követően nekiindultunk a teremnek. Azt hiszem nem túlzok túlságosan, ha azt mondom, hogy a terem lélekszámának meglehetősen szerény mivolta mellett, a színpad üressége azért képes volt egy homlokráncolást kiváltani belőlem. Fél kilenc után néhány perccel a koncertnek még esze ágában sem volt elkezdődnie, így leghátul a pultnál lévő egyik asztalhoz helyet foglalva vártuk, hogy 'Sharon-ék a húrok közé csapjanak. Ám a szóban forgó hőseink nem igen csaptak, sőt ott tartózkodásunk körülbelül tizenötödik perce után mindenkit (értsd: kevés ember) kitereltek jegyvásárlás céljából. Könnyes szemmel két üveg kólának integetve, kénytelen-kelletlen mi is kivonultunk a pulthoz, hogy letudva ezt a néhány perces hadműveletet még majd' egy órára visszaülhessünk a már bemelegített helyünkre. 

 

                                              

 

                                                     The Sharon Tate

 

 

 

Szinte pontosan fél tízkor (pont félbeszakítva egy éppen aktuális ásításomat) a 'Sharon Tate legénysége elfoglalta helyét a pódiumon. A laza másfél óra (na jó, nekünk csak egy!) ellenére én személy szerint a főzenekar után az ő produkciójukat vártam a legjobban és nem csak azért, mert a másik két bandát alig-alig ismertem, hanem, mert én személy szerint bennük látom az egyik (tehát nem feltétlenül az egyetlen!) potenciális jövőt a hazai metál színtéren belül.Itt most nem (csak) arra gondolok, hogy hozzám talán az ő zenéjük áll a legközelebb, hanem azt hiszem mindennemű túlzás nélkül állíthatom azt, hogy (a 'Southern Oracle mellett) az ő színpadi kiállásukat és teljesítményüket definiálhatjuk talán a leginkább a zsigeri profizmussal, melyből ezen a kissé felemásan induló estén is kaptunk bőven. Gondolok itt a már említett magabiztos, ellentmondást nem tűrő kiállásra, amit akár egy-egy nemzetközi banda is megirigyelhetne, az energikus, pusztító előadásmódra, ami valóban egy tömegmészárlás erejével képes hatni. Valószínűleg ezen adottságaiknak köszönhetik, hogy a tavaly, a Rockmaratonon megrendezett tehetségkutatót könnyű szerrel voltak képesek bezsebelni, nem beszélve az egyre több olyan buliról, ahol nemzetközi zenekarok osztják meg velük a színpadot. Az emelvényen töltött körülbelül negyven percük alatt hallhattunk néhány új tételt is, melyek a hamarosan megjelenő Cube-ra keresztelt EP-jükön kapnak majd helyet (amiről minden bizonnyal a mi tolmácsolásunkban is olvashattok majd!) Előljáróban talán annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy (annak ellenére, hogy nekem élőben alig-alig jönnek át az új dolgok) a régebbi lemezeiken domináló (helyenként igencsak technikás) darálásaikat az EP-n,a közelmúltban kissé átalakult felállás által prezentált dallamosabb, koncertképesebb vonalall keresztezték, így annyi biztos, hogy a lemez napvilágra jötte utáni bulik a tényleges megőrülés jegyében telhetnek majd. Mindent összevetve respekt a srácoknak, én (elszántan küzdve a fáradtsággal) mindenképpen jól szórakoztam. 

 

 

 

 

 

Egy mosdólátogatás után a 'Sharon Tate zászló lekerült, s helyére felfüggesztették a soron következő hazai zenekar a The Devil Came on Horseback logoját és pár perccel később a srácok a húrok közé hasítottak. Bevallom őszintén az ő munkásságukat nem igazán kísértem eddig figyelemmel, igaz becsülettel belehallgattam anno egy-egy nótába, de valahogy engem nem győztek meg túlságosan, így a koncertre meglehetősen felkészületlenül érkeztem. A csapat színpadon töltött majd' háromnegyed órája alatt igazából a meggondolatlanul használt breakdown rengetegen kívül, így első blikkre bevallom őszintén nem jött át túl sok minden. Nem lenne velük baj, csak sajnos ezek a túlszaporodó, nem kifejezetten ötletesen megírt és kivitelezett breakdown-ok teljesen egyhangúvá teszik azt a fajta összképet, amit a helyenként meglehetősen monotonnak tűnő vokál és a döngölős riffek sem képesek jobban szinesíteni. A kiállásért és rutinért persze itt is mindenképpen pacsi jár, hiszen 'Sharonékkal karöltve azért aktuális hőseinknek sem a tegnapi volt az első koncertjük nemzetközi fellépőkkel. (Példának okáért játszottak már az East of Disgust-tal és a My Autumn-mal is.) Mindezek ellenére/mellett annyi bizonyos, hogy az a maréknyi ember (koncertviszonylathoz képest), tisztességesen megőrült a TDCOB aktuálisan bemutatott repertoárjára, gondolok itt például a középen kialakult mini-pitre. 

 

 

 

 

 

 

Miután a srácok levonultak, kis szöszölés ott, egy kis kitérő itt, mert a sörök kezdtek úgy átfolyni rajtam, mintha muszáj lenne, de néhány perc elteltével a 2006-ban alakult, szentpétervári My Autumn üdvözletét tette a terem apraja-nagyjának. Na most azt hiszem itt egy picit kénytelen leszek kitérni arra, hogy a nevezett zenekar eddigi munkássága miért is volt kénytelen lecsúszni képzeletbeli toplistámról. Valahogy amióta az eszemet tudom van egy olyan berögződésem, ami képtelen befogadásra bírni a nem angol nyelven megszólaló zenék jelentős részét, legyen szó gyakorlatilag bármely más nyelven tolmácsolt muzsikáróól. Mindennek tudatában azt hiszem érthető, hogy ezen előítéletemen képtelen voltam felülemelkedni és az egyébként nem túl kreatív, de annál minőségibb zenei aláfestést sajnos sem tudtam kellőképpen értékelni,(hiszen sajnos elvéreztem az olyan részletek okozta csapdákban, mint a nyelvi meggszólalás,) így a My Autumn munkásságával való ismerkedés kimerült a legutóbbi lemezük néhányszori átpörgetésében.- Amin egyébként a mai napig képtelen vagyok feldolgozni azt, hogy, ha a zenekar neve angol, a dalcsokor valamennyi nótájának szintén angol címet adtak, akkor miért kell a mézesmadzagra rácuppannó lelkes hallgató fülét teljesen megerőszakolni az orosz nyelv minden velejárójával. (bocs.) Végülis ez teljesen mindegy, hiszen elnézve a hirtelen megugró közönség számát (persze még mindig szigorúan betartva a hétfői naphoz viszonyított mércét), akkor természetesen minden nyelvi előítéletem által felállított elméletem semmissé vált, hiszen látszólag ez a (kizárólag csak a!) bal fülüket 30asra tágított, kockás inges, harisnyának is szűk nadrágban feszítő magyar srácoknak nagyon bejött, és azonnal előre verekedve magukat kezdtek neki az aprításhoz gyakorlatilag elengedhetetlen bemelegítő lépésekhez. (2step.)

 

A My Autumn legénysége morcosan, ellentmondást nem tűrűen kezdett bele a repertoárjukba, amiben igazándiból egyedül csak a borzasztó hangolás hibádzott, ám valljuk be ez talán egy kicsit megnehezíti egy koncert élvezhetőségét. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy orosz barátaink első három számából bármit is képes lettem volna kivenni a döngöléskken és a breakdown-okon kívül. Valahogy a frontember teljesítményéből és a gitárosok szóló gyanús(?) kézmosgásaiból nem túl sok volt képes áthatolni azon a képzeletbeli falon, amit egy (elméletileg) eltaposott kábel okozta kellemetlenség okozott a színpad és a terem között. Na jó azért az, ha akartuk volna, se tudta volna elkerülni a figyelmünket, hogy az énekesnek előben egész egyszerűen pocsék a hangja és a teljesítménye, amin ugye a harmadik nóta után helyrepofozott kábelhibából adódó minőségjavulás sem volt képes túl sokat kozmetikázni. Olykor-olykor bólogatva, ám üdítőinket szürcsölgetve tovább ücsörögtünk az asztalunknál, és nem tűnt úgy, hogy báármi is képes lenne felkelteni az érdeklődésünket annyira, hogy a "csillagharcosok" uralta térhez kissé közelebb menjünk, melynek eredményeképp sikerült annyira bepunnyadnom, hogy már a breakdown-okra se volt energiám bólogatni. Egy tisztességes negyvenöt-ötven színpadon töltött perc után, az orosz srácok eltűntek a sötétben, ami arra ösztönzött, hogy itt az ideje felpofozni magunkat és előre menni, hiszen azért a főattrakciót vétek lenne olyan távolságból szemmel kísérni. 

 

 

 

 

 

 

Ügyelve arra, hogy a "csillagharcosoknak" fentartott kis körön kívül, amolyan "szalmakalapban fotózgató" turistaként, a pódiumhoz a lehető legközelebb tábort verve előre hatoltunk és megdöbbenve vettük tudomásul, hogy a terem lélekszáma jócskán megfogyatkozott, a My Autumn búcsújával párhuzamosan. Persze ez abból a szempontból az mindenképpen pozitív volt, hogy azért az önmagukat gladiátoroknak kikiáltott mosh-warriorok nagyrésze is elhagyta a helyszínt, ám azért akadtak még gyönygyszemek, de erről majd később. 

A színpadot bekebelezte a sötétség és egy pazar intro dallamaira kezdtek el beszivárogni az árnyékok az emelvényre, majd a 2009-es Ep nyitótételével, az Out Of Egypt-el robbantak. Itt mindenképpen muszáj kitérni arra, hogy a francia srácoknál iszonyat patent volt, mind a hangzás, mind pedig a fénytechnika, amin azt hiszem kár is lenne meglepődni tekintve, hogy saját embereik vették irányításuk alá a keverőpultot, így a koncert minősége elejétől a végéig tökéletesen megfelelelt a nemzetközi elvárásoknak. (amihez ugye nem a Bisbass érdeme csak, hogy tisztázzuk!) 

A zenekarhoz tavaly csatlakozó angol import frontember Aaron nemcsak kiállásával és energikus kisugárzásával mondható rendkívül karakteresnek, de a hang illetve színpadi teljesítménye is mindenképpen figyelemre méltó. remek vezére a csapatnak, amit az egész műsor alatt képes volt nekünk megmutatni. Ha kellett részegen, amolyan nagyszüleinket is überelő mozgáskultúrával rázta magát a színpadon, mintha nem is egy metál koncerten, hanem valami disco-retro buliban lenne, aztán pillanatokkal később egy hatalmas terpeszre támaszkodva együtt zúzott a zenekar többi tagjával a színpadon. Azok a részek, amikor egy banda tagjai egy-egy breakdown-ra képesek tökéletesen együtt mozogni, a legszebb színpadi képek között van, és ezt a BTM legénységének az egész koncert alatt szinte hibátlanul sikerült kiviteleznie. Aaron mellett, ha épp nem akadt pötyögni való dolga, Victor Guillet is bőven kivette a részét a műsorból, ahogy az egy szintis/vokálostól maximálisan elvárható, ha mással nem azzal, hogy társait megkerülve körbe-körbe rohangál a színpadon biztosan! Mindemellett pedig remekül hozta a saját részeit, mind a billentyűs, mind pedig a tiszta énekek terén. Talán a harmadik-negyedik nótánál az addig elképesztő fordulatszámon pörgő karmester kissé megfáradt, ami valószínűleg a koncert előtt elfogyasztott alkoholmennyiség okozta gyors punnyasztás számlájára volt írható. Iménti kijelentésemet arra alapozom, hogy hősünk az első néhány dalnál képes volt az első "sorban" (tisztességes lélekszám végett azért mi tudjuk, hogy nem igazán beszélhettünk konkrét sorokról.) egy három-négy fős társaság kajaiba omlani szörf céljából, akiknek nem kis egyensúlyozás és ide-oda dölöngélés kellett ahhoz, hogy sikeresen megtartsák, ám még így is ebben a néhány pillanatban komolyan azt hittem el fogják ejteni, olyan közel került a padlóhoz. Miután csodával határos módon megúszta az esést és habár kissé ingadozva, de talpra állt, visszalépett az emelvényre és töretlenül folytatta a műsort, habár nem itt volt az első és egyetlen pillanat amikor néhány sor kiimaradni kényszerült a szövegből. Így pörgött. Aztán amikor kicsit megereszkedett akkor az elől állók sörét vedelte vagy bagóját szívta. Az este folyamán még egyszer megpróbálta megvalósítani ezzel a maréknyi emberrel a szörföt, ám hála a már felkészült, és néhány fővel szaporodó srácoknak, a későbbiekben már nem volt a legelsőhöz hasonló kis intermezzo, és főhősünk sikeresen visszajutott a színpadra. Itt akkor ki is térnék az oroszok után még itt maradt közönségre, hiszen habár a mosh-warriorok jelentős része távozott a létesítményből, azért akadtak még vállalkozó kedvű suhancok, akik a küzdőteret relatíve melegen tartották. Igazából én nem tudom ezek a dolgok, hogyan működnek, hiszen körülbelül az általános iskolával párhuzamosan kinőttem ezekből a koncerteken való (ál)verekedésekből, de annyi bizonyos, hogy annak semmi értelmét nem látom, hogy néhány arc egymástól kellő távolságra, nagyon szigorúan, nagyon mérgesen a levegőt ütlegelje. Félreértés ne essék azt végképp nem preferálom, ha valaki csak azért megy le koncertre, hogy a másikat szétüsse, de ennek a felesleges izmosának meg aztán végképp semmi értelme, bár a magamfajtáknak kifejezetten szórakoztató! Pláne, ha olyan pillanatok részesei lehetek, mint a koncert vége felére esedékes egyik "csillagharcos" esése, aki összeráncolt szemöldökkel a pulóverét magáról letépve indult meg a pit felé, gondolván, hogy majd ő lesz az aki ráncba szedi azt a két-három embert. Igen ám, ez rendkívül ijesztő, de az meg rendkívül vicces, amikor ez (az egyébként a 60 kilót is maximum jóindulattal elérő) gladiátor, még a pitbe érést megelőzően egy levegőbe rúgást követően elveszíti az egyensúlyát és hanyattesik. Én jót nevettem na! Jó persze azonnal feltámadt bennem az empátia, miután többen körbeállták és semmire sem reagált, ám pár perc elteltével mindenképpen éreztem magamban a késztetést, hogy meghívom egy sörre, miután talpra állva jobbnak látta vissza hátrálni. (Ám sajnos túl sok volt az üdítő...) Itt be is fejezném a dolog ezen részének ecsetelését.

 

A BTM körülbelül negyven-negyvenöt percét követően volt egy visszataps, amit az egyik elől álló srác vezényletével sikerült kiviteleznünk, aki felkapva a mikorofont vállalta el a "tömeg" szóvivőjének hálás feladatait. Valamivel fél kettő után francia barátaink, egy rendkívül színvonalas és minőségi produkció után levonultak a színpadról, mi pedig elégedetten néztünk össze, és átfutva a merch pultot kissé már fáradtan távoztunk. 

 

 

 

Végszónak talán annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy habár én az élet bármely szakaszára érvényes szervezésre (legyen az akár egy magányos séta) gyakorlatilag képtelen vagyok, ám azért az egy "állítólagos" koncertszervező cégtől mindenképpen elvárható, hogy a meghirdetett időpontra talán nem kéne rákésni úgy cirka másfél órát, és talán a hazai zenekaroknak nem a koncert előtti napokon kellene az esemény Facebook falán megérdeklődniük, hogy mégis mikorra kéne odamenniük és mikorra várható a színpadra lépésük, stb. Mint ahogy említettem nekem a szervezéssel kapcsolatos feladatok mindig is lehetetlennek tűnő, sőt olykor-olykor már nem e világi küldetéseknek tűnnek, de én nem is öltök magamra egy jelmezt azzal felirattal, hogy "koncertszervező cég". Mindemellett, viszont mindenképpen respekt azért, hogy elhozták nekünk a Betraying the Martyrs-t és a My Autumn-t, de talán egy kicsit több odafigyelés nem ártott volna. Talán majd legközelebb.

 

 

A fotókért köszönet az esemény Facebook oldalának.