Sajnálatos módon a koncert napján, a péntek estémnek egyfajta lenyomataként képtelen voltam magam kicsomagolni a macskajaj jelmezből, így az egésznapos céltalan kóválygásom (mindezt persze négy fal között) és ágyban vegetálásom sikeres eredményeképp nemhogy a 19 órára kiírt kapunyitásra nem tudtam magam leráncigálni, de még a norvég Social Suicide szereplését is egy az egyben sikerült lekésnem. Bár bevallom őszintén az előzetes (és utólagos) belehallgatások és ismerkedések tükrében ezt egy percig sem bántam.

Még pont annyi időm volt, hogy a merch pultot átfutva nyugtázzam magamban, hogy számomra tetszetős ruházat hiányában, a koncert végeztével sajnos üres kézzel leszek kénytelen hazatérni. Egy gyors pultlátogatást követően elfogalaltam helyemet a keverők bal oldalán, pont az oldalsó bejárat lépcsőjénél. Tökéletes. Körülnézve egy pillanatiig se merült fel bennem, hogy esetleg túl távol lennék, hiszen a meglepően szellős(ebb) nagyteremben nyoma sem volt egy esetlegesen szombati Comeback Kid bulira várható hömpölygő tömegnek, melynek nyilvánvaló oka a bevezetőben említett koncertdömping, melyben sajnos kénytelen az ember szelektálni! Negyed tíz után néhány perccel a Grave Maker elfoglalta helyét az emelvényen és a húrok közé csapva nekikezdett a közönség átmozgatásának.-melyet remekül teljesített is. Azt mindenképpen el kell árulnom, hogy a nevezett zenekarnak mindössze néhány tételét ismerem/ismertem, és ezek nem kifejezetten hozzám szólnak annak ellenére, hogy a színpadon töltött bő fél órájuk kifejezetten szórakoztató volt, bár be kell valljam otthoni hallgatásra számomra valószínűleg alkalmatlanok. A profi mozgás és a szimpatikus kiállás miatt persze mindennképpen jár a pacsi, de sajnos nekem a hardcorenak ezen fajtája, melynek jelentős részét az ugatásra hasonlító vokál adja, sosem állt túlságosan közel a szívemhez, mert akarva-akaratlanul megkívántatja velem a nyers kolbászt, melyet legszívesebben egy doboz Kőbányai sörrel öblítenék le. 

 

 

Mivel a szintén norvég Kvelertak sajnálatos módon lemondta a budapesti bulit, így a Victory Records üdvöskéinek távozása után, már elkezdtem magamban dúdolászni az "Unspoken" refrénjét, hiszen percek válaszottak el a kaliforniai The Ghost Inside fellépésétől, melyet legalább annyira vártam, mint a Comeback Kid-et! (melynek frontembere Andrew, az előzenekarok produkciói előtt/alatt/után, hol a tömegben elvegyülve, hol pedig Jakab Zoli kíséretében sétálgatott.)

Tíz óra után néhány perccel a srácok üdvözletüket tették a magyar közönségnek, mi pedig egy hatalmas ovációval fogadtuk a 'Ghost Inside hazai debütálását, melyet egy néhány perces, kissé filmnezés (heroikus) intro előzött meg, ami nekem valamiért néhány Star Wars pillanatot juttatott eszembe! Jonathan Vigil vezetésével, egy Budapest felkiáltást követően a Mediaskare Records fiataljai kíméletlenül vágták az arcunkba a Faith or Forgivness-t, melyre a már a Grave Makeren is jelentősen pörgő közönség, még intenzívebb mozgásba lendült.

A los angelesi arcok sikerét pedig mi sem bizonyította jobban, mithogy a feltüzelt közönség tagjai, ha nem épp a színpadról ugráltak vagy egymás fején gyalogoltak, a nóta záró sorát a "I'll see you when the sun sets"-et egy emberként ordították. A tavaly megjelent Returners-re keresztelt nagylemez egyik potenciális slágere a Between the Lines nyitóriffje kúszott a fülekbe, amire mindenki vad pattogásba kezdett, és pillanatokkal később a színpadot ellepték a diverek. Az így is elképesztően tempós és közvetlen hangulatot pedig véleményem szerint még lehetett fokozni, mégpedig a dal "What do you stand for?!" kiállásának együtt kiabalásával, melyet a félig töltött nagyterem feltett kezekkel egyöntetűen ordított. A tGI legénysége pillanatok alatt uralma alá vonta a termet, pattanásig tüzelte a hangulatot, és a bemutatkozással, hangulatfokozással, csipetnyi közvélemény kutatással és a kötelező tiszteletkörökkel egybekötött Overlooked-The Brave-Greater Distance hármassal, (és annak lendületes és pulzáló előadásával) képes volt hibátlanul, gyakorlatilag jelentős lassulás nélkül megtartani ezt az elképesztő érdeklődést és fogadtatást. Bevallom őszintén végignézve a termen, érezvén ezeket a fajta szikrázó energiákat itt már az is megfordult a fejemben, hogy bizony a Comeback Kid-nek fel kell ám kötni a gatyát, ha túl szeretné teljesíteni a főzenekarokat megszégyenítő lendülettel szereplő The Ghost Inside-ot. A Returners talán legkedveltebb slágerének a Chrono-nak beharangozását pedig minden bizonnyal már egy egészen más tudatállapotban tombolta végig a nagyterem, hiszen elképesztő hangzavar, mozgás és taps jellemezte előtte, közben és utána, melynek élvezeti értékéből (csak úgy, mint a koncert egészére nézve) egy pillanatig se vont le a kissé felemás hangzás. A Provoke-Shiner-Destined hármas csokrát követően pedig mi más zárhatta volna pazarabbul a srácook színpadon töltött kb. háromnegyed órájukat, mint az Unspoken, melynek majd' négy perce a küzdőtér kissé már lihegő tagjait még egy utolsó táncra invitálta. Nyilvánvaló volt, hogy a kanadai Comeback Kid-nek bizony fel van adva a lecke, hiszen a The Ghost Inside egyértelművé tette előttünk is, hogy ők bizony nem viccelnek, és feltett szándékuk meghódítani, a modern hardcore/metal(core) kissé már telített közegét, melyhez tehetségüknek, lendületüknek és kiállásuknak köszönhetően azt hiszem egyre közelebb kerülnek. 

 

Bevallom őszintén a The Ghost Insidenak sikerült oly' mértékben megbabonázniuk, hogy a kikerekedett szemekkel történő pislogáson és egy gyors kóla vásárláson kívül túl sokra nem voltam képes. Néhány perces átszerelést, és egy Comeback Kid zászló fellógatását követően, szinte pontosan tizenegy órakor a kanadai új sulis hardcore éllovasai a húrok közé hasítottak. Meglepő módon az All In A Year/Falls Idols Fall már jól bevált kettőse helyett a tavaly megjelent Symptoms + Cures nyitótételének, a Do Yourself A Favour kezdőtaktusai törték meg az itt is remekül szuperáló "filmzenés" introt.

A közönség elképesztő vehemenciával fogadta a nyitást követő tételeket is, melyek között előkerült régi is, új is, többek között, a Falls Idols Fall, az All In A Year, a Broadcasting, Talk is Cheap, a Because Of All vagy a Die Tonight, melyekre a mindössze félig telített nagyterem újratöltött akkumulátorokkal hajtotta uralma alá a színpadot és az első néhány sort. Nem egyszer tartózkodtak annyian a színpadon, hogy el-el takarták a zenekar tagjait, (persze a nyomába se érhet a februári Darkest Hour koncert epikussá sikeredett búcsúperceinek), akikkel a felszabadult és rendkívüli módon feltüzelt rajongók rendszeint pózoltak és Andrew kezéből kapkodták ki a mikrofont vagy a vakító lelkesedésben és már-már eufórikus állapottól megrészegülve szeretgették halálra a frontembert. (Gondolok itt arra, hogy volt egy delikvens aki annyira ölelgette az énekest, hogy az képtelen volt a nyaki szorítástól folytatni a dal sorait, melynek egy kissé ingerült, ámbár tökéletesen érthető arrébb tessékeléssel adott hangot.)

A G.M. Vincent&I felkonferálása hatalmas ovációt kiváltva darált le mindenkit, ahol a közös éneklés és ugra-bugra sem maradhatott el, hiszen mégiscsak a srácok legújabb (és legvitatotabb) nagylemezének legnagyobb slágeréről volt szó, így kötelezőnek tűnt, hogy mindenki a saját fejét leszakítva szaladgáljon jobbra-balra a teremben. Falling Appart-Pull Back The Reins-Partners In Crime-Defeated-Step Ahead-The Trouble I Love sorrendben. Azért az este folyamán nyilvánvalóan a régebbi tételek domináltak, ami egészen addig engem sem zavart amíg az újabb korszakban születtett sláger illetve koncertképes nótákat bele-bele csempészik ebbe a kissé nosztalgikus setlistbe. Azt hiszem ez nagyjából talán sikerült is, zárásnak pedig a banda talán legjelentősebb slágerét a Wake the Dead-et és a már jól bevált Final Goodbye-t kaptuk. 

Előbbi számomra minden bizonnyal a koncert egyik legnagyobb élményében részesített, amikor Andrew hangszerek nélkül szépen artikulálva mondta a refrén "You said, you said, you said, this time was gonna be different" sorait, melyre válaszként egy egyöntetű WAKE UP THE DEAD-et várt, ami annyira sikeres volt, hogy a dal nyitódallamai előtt még ezt háromszor elismételtük. A Final Goodbye pedig egy utolsó (gyakorlatilag kötelező) levezetésként pörgette fel a lelkes nagyérdeműt, ahol még az este folyamán utoljára megőrűlhettek, utoljára eláraszthatták a színpadot, belevetődve a tömegbe.

Habár nem ez volt az első CBK koncertem, hiszen legnagyobb örömömre a tavaly ősszel Bécsben megrendezésre került Imperial Never Say Die! Club Tour keretei között már láthattam őket, azért azt mindenképpen érdemes lenne megemlíteni, hogy a bécsi közönség a nyomába sem ér a hazainak, sem lelkesedésben, sem hálában, sem pedig energiában! 

 

Május 10-én kedden pedig újra találkozunk a Dürer Kertben a Cover Europe Tour-on, ahol a Caliban az As Blood Runs Black-el, a For Today-el és Adept-el osztja majd meg a pódiumot!