- Nem gondoltam volna, mikor 26 évvel ezelőtt ezt a dalt egy dobgitáron megírtam, hogy lesz majd olyan, akinek 2011-ben is jelent majd valamit – imigyen konferálta be Paksi Endre az Acélszívet tegnap este a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán.
Hát én sem gondoltam volna sok mindent...Ha memóriám nem akar becsapni, akkor a taxisblokád idején látogattam el életem első Ossian koncertjére, szintén a PECSÁba. Ez pedig nem ma volt; az ifjú titánok kedvéért leírom: nem sokkal a rendszerváltás után, az első szabadon választott kormány idején. Nem emlékszem, hogyan jutottunk ki a nagy felfordulás közepette, de ezt leszámítva a koncert fontosabb motívumai most is bennem élő képeket égettek agyamba. Egy haver szólt, hogy az Ossian csinálja Magyarországon a legjobb bulikat.
Pedig akkor – A rock katonái lemez idején – nem is voltam igazán rajongó. Szövegvadász lévén az Ítéletnap volt már az, ami behúzott a nyájba. Nem gondoltam volna tehát, hogy ily borzalmas sok idő elteltével is Ossianra fogok készülődni, de már a feleségemmel, a gyerkőcöket biztonságba helyezve. Az akkori (rajongó)társak pedig felnőtt gyermekeiket hozták már magukkal. A földalattiból kiszállván bent ragadtunk az állomáson, mivel az év eddigi legnagyobb vihara köszöntött ránk. Régi sztorit meséltem első Ossian-koncertjére érkező nejemnek: Az Ítéletnap lemezbemutatóján (ez sem ma volt) a rég elfeledett Viharmadár című nóta kezdésének pillanatában óriási felhőszakadás-villámlás vette kezdetét, hogy aztán a dal utolsó taktusára el is álljon. Micsoda show-elem! :-)
Az égi jelenségek tegnap este is kaptak némi szerepet. Legelőször is, hogy sikerült lekésnünk miattuk az Ego zenekart. Mint utóbb megtudtuk, a zord időkép miatt csupán négy számra futotta a programból. De se baj, ha meghatározó zenekarrá válnak a magyar rockéletben, úgyis hallani fogunk még róluk.
A második előzenekart, a Rubicont ismertem már, mivel ’09-ben is ők izzították fel az Ossian közönségét. Ők egy amolyan „szinti-metál” csapat a la Stratovarius. Ezúttal – betegség miatt – vendégénekessel érkeztek, akit a Tűzmadártól kölcsönöztek. A srác – Schrott Péternek hívják egyébként – kitűnően helyt állt, a nem túl erős dalokból maximálisan kihozta, amit lehetett. Hangja is megjelenése (talán mozgása is) a Strato-énekes Timora emlékeztetve még jobban erősítette a párhuzamot. A programból kiemelkedett a (főzenekarral egyeztetetett) Ossian-nóta, a Titkos ünnep a hasonló című, tíz évvel ezelőtti albumról. Jó volt ebben a formában is hallani. És valóban: erről a lemezről Endréék csak a Nincs menekvést játszották, a szokásos helyén, a ráadás első számaként.
Ennél nagyobb döbbenet volt számomra, mikor az egyik Rubicon-nóta refrénjében felfedeztem az Iron Maiden Fear of the darkjának kezdődallamait („a holnap talán rólunk szól” – valami ilyesmi volt a szöveg).
Körbejárván megállapítottam, hogy a Csarnok nem túl sokat változott első látogatásam óta, csak az idő vasfoga ejt rajta egyre több sebet. Bevallom, a beltéri koncerteket jobban kultiválom, nem csak azért, mert az ember szórakozása nem függ az időjárás kényétől-kedvétől, hanem a hangulat is más, amiért a falak nem engedik szétszóródni a közönséghangot. Ráadásul mostanában – hála az Égnek – nincs szauma-feeling a belül sem. ...és továbbá hála az Égnek, hogy a továbbiakban nem szakadt már többé ránk az ég. Talán úgy lehetne a legpontosabban fogalmazni, hogy szellős teltház fogadta a jubiláló zenekart (mindenhol álltak ugyan emberek, de jól elfértünk, és bármerre közlekedhettünk).
A kezdést borítékolni lehetett volna: (természetesen) a Finálé című dal, mint bejátszott intro, azután Rock katonái, majd a negyedszázados évfordulóra való tekintetettel a Negyedszáz című nótácska a legutóbbi cd-ről. A program első fele a második korszak dalainak jegyében telt el – Árnyékból a fénybe, RNR Démon, Desdemona, Külvárosi álmok, 15 perc – de bátran válogatták be a legújabb albumról is a címadó Az lesz a győztest, de jött még az (aktuális...) Viharban létezett. A Fémzenét – az újjáalakult Ossian első albumát a Pokolnál hangosabb és az Amikor még képviselte. Az utóbbit most valahogy jól esett hallanom, pedig anno ezek miatt a számok miatt vágtam sutba egy időre az Oszi-lemezeimet. Ugyanis nagyon kultiváltam Paksi Endre „két” Ossian közötti, Wellington nevű zenekarát, és mérges lettem, hogy egy nem a legjobban sikerült visszatérő album miatt kellett felszámolnia azt.
Az Asszony feketében balladája hozott vissza három éve a rajongók körébe, mely most (sem) hangzott el. Bizonyos értelemben a feleségemnek van igaza, mikor azt állítja, hogy egy ilyen rendezvényre a bulizósabb számok dukálnak, például a befejezésnek játszott Rocker vagyok.
No de visszatérve a kerékvágásba: a koncert közepe táján jelent meg a két meghívott vendég: előbb a Superman becenévre hallgató ex-Akela gitáros, akivel a csapat zenekari része Brahms V. Magyar Táncát adta elő, majd Kalapács József (akit be sem kell mutatni) énekelte Endrével a Magányos Angyalt, és a Magam útját járomot. Paksi - csaknem harminc év után – ismét basszusgitárt vett a kezébe a Mindennél többet ér alatt, még az „igazi” bass-gitáros, Erdélyi Krisztián szintetizátoron kísérte ezalatt a többieket. Ezek után szép lassan megjelentek a kilencvenes évek klasszikusai: Ítéletnap, Acélszív, Sátán képében, Éjféli lány, Szenvedély.
Ennyi idő elteltével is úgy érzem, hogy most is aktuális a régi haver mondata: az Ossian adja a legnagyobb koncert-élményt a hazai zenekarok közül. A fényorgia és a piro a világ bármelyik szeglatében megállná a helyét, nem mintha ez lenne a legfontosabb. Paksi Endre frontember hajkoronáját ugyan már levedlette, de hangja sokat tisztult az elmúlt év(tized)ek folyamán. Így sem tartom még az Univerzum legnagyobb torkának, de jó előadónak és szerzőnek igen. Amit az Az lesz a győztes című dalban megírt, abszolút hiteles, hiszen a kilencvenes évek végén poraiból támasztotta fel a bandát, és azóta is egyfolytában uralja a magyar zenei élet rászabott szegmensét, még egykori nagy ellenfelei – Pokolgép, Moby Dick, több szerintem soha nem volt – elfáradtak. Erről a szóról jut eszembe: örömteli volt nézni, hogy a társulat tagjai végre MOZOGTAK is szinpadon, egymáshoz sűrün „átlátogatva”. (Utóbbi időben ez mintha elmaradt volna.)
Szerencsére a szombati alkalom is „csak” egy átlagos Ossian-buli volt, és nem egy visszamerengő, szemfátyolozó retro-party. Nem volt látványos szinpadi összeborulás régi tagokkal, egy sem volt meghívva – nem baj! Ebben a múlton élősködő világban valakinek előre is kell néznie!
Számomra talán a koncert egyetlen hátrányos tényezője volt a kiszámíthatósága: a kezdés, a befejezés, a ráadás ugyanarra a gerincre épül minduntalan. Igaz, most előásták az első albumról a Sörivókat, ami így a ráadásban, közönségénekeltetéssel egészen kellemes volt. Természetesen a Mire megvirrad zárta ezt a sajátos a „birthsday partyt”.
Családi eseményre való készülés miatt kapkodva írok, így „vasárnap reggel, szédülő fejjel”, remélem semmi lényeges nem maradt ki. Talán ez sem a leglényegesebb, de ha már ennyit írtunk az égről: a koncert vége felé több különös, narancssárga fénygömb jelent meg a Városliget felett, mely a távolság miatt kizárt, hogy a show részét képezte volna. A „csoda” a zenekar tagjainak figyelmét szerencsére nem vonta el, ellenben a nézők jelentős hányada ezt a témát választotta koncert utáni sörös diskurzusa tárgyául. Tőlem is kérdezték, mi lehetett a különös jelenség, nos eddigi nyomozásom eredménye: esküvői ünnepség részét képező, mécseseket magasba repítő ballonok voltak ezek. Tehát nem UFO. Ez különben is az Ossian jubileumi koncertje volt, és nem az UFO-é.
A képek nem a koncerten készültek és az www.ossian.hu-ról vannak.
