Az esemény beherangozását követően elégedetten nyugtáztam magamban, hogy itt bizony (ha nem is egyenlő arányban,) de gyakorlatilag mindhárom zenekar érdekel, ki ezért, ki pedig azért. Afelől egy percig sem volt kétség, hogy a legtöbb elvárást aSumerian Records 'majdnem-dobogós' (közvetlenül a Born Of Osiris-Veil Of Maya-The Faceless trió mögött helyet foglaló) ötöse, az After The Burial elé támasztottam. Ám Hernan Hermida vezette All Shall Perish fellépését is szintén borzasztó nagy lelkesedés előzte meg, (pláne, hogy a 2007-es a38-as bulit, ahol a Bleeding Through, a Caliban és az I Killed The Prom Queen társaságában torpedózták szét az állóhajót sajnálatosan kihagyni kényszerültem,) így töredelmesen be kell valljam, elmorzsoltam néhány keserű könnycseppet, amikor az oaklandi brutalizátorok a hamarosan megjelenő negylemez munkálataira hivatkozva törölték a teljes turnét. Ám talán ami méginkább szíven ütött, az a minsőginek aligha nevezhető csere beharangozása volt, amikor is az új flyeren már a Bleed From Within neve volt olvasható. (Melyen, -kiindulva az esemény Facebook falán kialakult üdvrivalgásból,- nem sokan keseregtünk.) A Mitch Lucker vezette főzenekarra pedig annak ellenére, hogy lemezen szinte eszembe se jutna elővenni, legalább annyira kiváncsi voltam, hiszen a zenekar egy borzasztó koncerterős csapat, másrészt a frontember eszelős élő teljesítménye gyakorlatilag párát ritkítja az egész Univerzumban, melyről tavaly novemberben jómagam is már megbizonyosodhattam. De ezekről majd később.

 

A gyorsnak és zökkenő mentsenek aligha nevezhető bejutást követően az After The Burial legénysége nagyjából háromnegyed kilenckor uralma alá vette mind a színpadot, mind pedig a Dürer Kert nagytermét. A tavaly megjelent In Dreams nyitótételével, a My Frailty-vel hasítottak a lecsóba a Sumerian reménységei, melyre azért a Suicide Silence és a Bleed From Within pólókban feszítő arcok is egyből nekiindultak.-Hála az elképesztően energikus és hibátlan tálalásnak! A másodikként felcsendülő Cursing Akhenaten-t már egy közös tapsikolás előzte meg, én pedig azt vettem észre, hogy a nagyterem lélekszáma (egy előzenekar fellépéséhez mérten) elképesztően megszaporodott. A Forgiving A Future Self egyik vezető slágerének, a Fingers Like Daggers-t, a Pendulum és a Your Troubles Will Cease and Fortune Will Smile Upon You kettőse követte. Előbbinek a potenciális slágerek erejével felruházott együtténeklős refrénjében, míg utóbbinak a Meshuggah ihlette riffelésében és tördelésében rejlett az ereje. Az elképesztően erős és energikus sodrást a 2008-as Aspiration és Drifts párosa zárta, melyeken frontember folyamatos noszogatására még utoljára pattoghattak a fejek, a szana széjjel tördelt dallamokra. Természetesen a közös tapsikolás itt sem maradhatott el, hiszen az a fajta pozitív és örvénylő atmoszféra amit képesek voltak teremteni ebben a laza fél órában tényleg varászlat volt. A hangszerek páratlanul és kristálytisztán szólaltak meg, amit Anthony Notarmaso remekül kiegészített orgánumával.- Akit egyébként az este zárásáig el lehetett csípni egy közös képre vagy néhány szó erejéig a merch pultban! Az After The Burial produkciójának achillesének talán a koncert rövidségét tudnám megnevezni, hiszen azon már nagy nehézségek árán túltettük magunkat, hogy meglehetősen méltatlanul nem cserélték fel a fellépésük sorrendjét a Bleed From Within-el, de azt azért egy kissé bánjuk, hogy a repertoárjuk mindössze csak hét dal erejéig kényeztette az igényes zenék kedvelőinek táborát! -Melynek fájdalma a skótok borzasztóan hosszúnak tűnő fellépését követően egyre csak erősödött!

 

Az átszereléseket és a Bleed From Within zászlók színpadra helyezését követően háromnagyed tíz körül a skót zenekar legénysége készen állt arra, hogy a maga ötlettelen és kreatívnak még véletlenül sem nevezhető mivoltjával legalább megpróbálja észrevehetővé tenni magát az After The Burial által teremtett eufória fátylon keresztül. Az számomra minden bizonnyal örökké egy megfejtehetlen rejtély marad, hogy egyáltalán, hogy születtehetett meg annak a gondolatnak a szikrája, ami arra készetette ezen turné szervezőségét, hogy egy All Shall Perish kaliberű banda hiányát egy Bleed From Within-nel kívánta pótolni (kárpótolni), hiszen azért ismerjük el, (még akkor is, ha fáj,) hogy a skót felföldiek a legnagyobb jóindulattal is csak csókolommal köszönhetnének egy All Shall Perish-nek (nem, hogy helyettesítsék azt!) vagy a hivatalos Facebook oldalukon már több, mint másfél millió (!) rajongót regisztrált Suicide Silence-nek. Félreértés ne essék, a legkevésbé sem a taknyom pusztán hobbyból történő dobálása a célom, hanem egyszerűen valljuk be, a turné indulása előtt a Bleed From Within minden bizonnyal beleléphetett egy szép nagy darab bélsárba, hogy egyáltalán felmerült a nevük ezen a turnén. (Bár kiindulva az idei év Never Say Die! csomag lineup-jából, kétlem, hogy lesz még valaha arra precedens, hogy meglepődöttséggel nyugtáznám, a modern kor hallgatóságának egyre csak torzuló igénytelenségét!) No, de lapozzunk.

A srácok a tavaly megjelent, Empire-re keresztelt nagylemez, This Is Our Legacy-jával nyitottak, melyet a legnagyobb jóindulattal se lehetett egy impulzív, energikus és érdekes kezdésnek nevezni. (Jó, biztos az én agyamat árnyékolta le túlzottan az After The Burial zsenialitása. Bocsánat.) 

Persze azt mindenképpen szeretném világossá tenni, hogy azért látszólag ez a jellegű hozzáállás nem zabálta fel mindenkinek a lelkét, a Bleed From Within majd' háromnegyedes órás (végetelennek tűnő) szettje alatt. Gondolok itt a pitben kialakult káoszra vagy az itt-ott megjelenő szörfösökre. Mindkét nagylemez "legnívósabb" dalai elhangzottak, úgy, mint a Damnation, a Servants of Divinity vagy a The Novelist, stb. 

Végszónak még az mindenképpen kikivánkozik belőlem, hogy eddig az élő teljesítmények ismerete nélkül is teljesen nyilvánvaló volt, hogy skót barátaink valamiféle isteni csoda folytán kerülhettek magasabb pozícióba, mint az After The Burial, de elismerem ez elsülhetett volna teljesen fordítva is, ha mondjuk a Sumerian üdvöskéje egy borzasztóan jellegtelen és élvezhetetlen show-t produkál, vagy a Bleed From Within tanúskodik olyan élő szereplésről, amely párját ritkítja, ám sajnos, nem sajnos ez nem így történt. Ennek tudatában pedig kijelenthetem, hogy kifejezetten méltatlannak tartom, hogy egy After The Burial-nak jutott az a feladat, hogy egy Bleed From Within-nek melegítse a pódiumot! 

 

Az est főattrakciójának számító kaliforniai Suicide Silence ereje (Mitch Lucker karaktere mellett) minden bizonnyal az élő produkcióikban rejlik, hiszen (még akkor is, ha belül mardos a felismerés) be kell látnunk, hogy dalaik jelentős hányada se nem túl ötletes, sem pedig túl egyedi. Nyilván nem véletlenül számol több, mint másfél millió rajongót a hivatalos Facebook csatornájuk, ám úgy hiszem -és ezt az eddigieknél is sokkalta gyengébbnek tűnő The Black Crown-ra is alapozom,- hogy Mitch Lucker nélkül a Suicide Silence nevét valószínűleg senki se ismerné! 

A zenekart még tavaly Novemberben volt szerencsém elcsípni a bécsi Gasometer deszkáin, (ahol Mitch élő teljesítménye,- gondolva itt a brutális hangjára és az eszeveszett, energikus és egyedi színpadi mozgására, engem megvett kilóra!) az As I Lay Dying és a Heaven Shall Burn társaságában, így nem hatott akkora újdonságként a No Time To Bleed egyik vezető slágerével, a Wake Up-al nyitó banda hazai látványa. Az említett nyitást követően bevallom kissé megijedtem, hiszen az egyébként sem túl komplikált és ötletes gitártémákból a dal első felében szinte semmit se lehetett hallani, ám szerencsére aztán ez a koncert további részében már korrigálva lett, így a soron következő Unanswered brutális mészárlását már nagyvonalakban szinte lemez minőségben tombolhatta végig a középtájt gonoszan hömpölygő nagyterem. Se az egybegyűltek, sem pedig a zenekar pulzálása nem állt le egyetlen pillanatra sem, így mind a 'Cleansing,(Unanswered, Bludgeoned To Death, No Pity For A Coward,) mind a No Time To Bleed,(Wake Up, Smoke, Lifted, Disengage, No Time To Bleed,) mind pedig a legújabb dalcsokor tételeit egyöntetű lelkesedés és mozgás fogadta. Bevallom az utóbbin található két vadonatúj dal, a Fuck Everything és a You Only Live Once engem élőben sem tudtak meggyőzni azok igazi erejéről és értékéről, hiszen egy deathcore énekkel megtámogatott XXI. századi nu metal(core)-t hallva akarva-akaratlanul az arcomra sül a buta értetlenség ábrázata. Persze legyen ez az én bajom, hiszen egészen addig míg ennyi ember egyöntetűen fújja azok szövegeit és "dallamaikra" fáradhatatan energiával forog a centrifuga, addig egy egyest adva maganak csendben visszakullogok a helyemre! 

A bulit a No Pity For A (Fuckin') Coward és a visszatapsot követő No Time To Bleed kettőse zárta még egy utolsó eszelős táncra perdítve ezzel a nagytermet, melyekben Mitch elképesztő dühvel köpködte ránk a gyűlölet fekete meséjének utolsó bekezdéseit.

 

Aki valamilyen oknál fogva nem tudott eljutni, az semmiképp se szomorkodjon, hiszen aMitch Lucker vezette Suicide Silence október 22-én visszatér a Dürer deszkáira azImpericon Never Say Die! keretein belül. 29-én szerdán pedig találkozunk a The Black Dahlia Murder ingyenes(!) koncertjén, ahol a hangulat megalapozásáért három hazai kiválóság, a The Sharon Tate, a Kill With Hate és a The Southern Oracle lesz a felelős! 

 

 

Fotók: Réti Zsolt. További képek itt!