Időpont: 2011. 07. 13. 01:00
Helyszín: Hegyalja Fesztivál, Tokaj
Azt mindenképpen szeretném már rögtön az elején leszögezni, hogy helyenként a soron következő percek erős szubjektív tartalommal bírhatnak, melyek a tárgyilagos szemléltetés mellett, itt-ott kissé az elfogultság érzetét kelthetik! Ennek oka pedig nem más, minthogy a Parkway Drive, mint olyan egyike az általam különösképp kedvelt zenekaroknak, akik jelentős részt vállaltak a műfajba való beleszeretésemből, így azt hiszem nem meglepő, hogy a látogatásuk bejelentését részemről kisebb üdvrivalgás kísérte.
Bevallom először meglehetősen furcsáltam a hajnal egy órára kiírt kezdést, ám azért meg volt ennek a pozitív oldala is, hiszen a Scooter tolmácsolásában így részese lehettem az évszázad koncertjének. A techno mámortól teljesen megbabonázva tértem vissza a Pepsi színpad kissé göröngyös és kissé balesetveszélyes vonzáskörébe, melynek hátterében már a tavaly megjelent nagylemez, kifejezetten impozáns, Dan Mumford keze munkáját dicsérő borítója függeszkedett. Igyekeztem a körülményekhez képest aránylag jó helyet találni, annak ellenére, hogy ez a kellemetlenül hömpölygő, és az ausztrálokat egyre türelmetlenebbül követelő tömeg miatt szinte lehetetlen feladatnak tűnt.
A húrok ismerős melódiát kezdtek dúdolni, mely szép lassan teljesen átjárta az egész teret. "Existence is suffering!" - és elkezdődött. A Samsara átmenet nélkül csapott át az Unrest-be, melynek közönség kedvenc "What the fuck have i become?!" közösen produkált kiállása egész Tokajt megrengette. Egy üdvözlést és egy gyors hangulatfelmérést követően a Boneyards perdítette őrült táncra a placcot, mely talán már egy fokkal szebben szólt, mint a kissé kásásnak tűnő kezdőtétel. Egy sajnálatos lábtörésnek köszönhetően Luke Kilpatrick kerekesszékben volt kénytelen körbejárni az öreg kontinenst, ám ez nem tartotta vissza attól, hogy kék bukósisakkal a fején alkalomadtán saját tengelye körül megforduljon, - vagy épp hangos sziréna szó kíséretében székestől hátraborulva nevetesse meg az egybegyűlteket! A kissé esetlen mozgáskultúrával operáló Jia O'Connor és a kalózkalaban bólogató Jeff Ling is fáradhatatlanul csúszkáltak és ugra-bugráltak a színpadon, jelezvén ott fent kiválóan alakul az este. A sláger parádé gonosz gyorsvonatként sodotra magával áldozatait, olyan vegyesen válogatott nóták tolmácsolásában, mint a szívszaggató szólóval megtámogatott Idols&Anchors, (-melyen elérkezettnek láttam az időt, hogy útnak indítsam a strandlabdámat, bízva abban, hogy néhány szám erejéig a közönség kapható lesz egy kis adogatásra. Talán 4-5 percet, ha bírt, aztán eltűnt.) a tavalyi nagylemez talán legizmosabb slágere a Sleepwalker, vagy a legújabb megfilmesített dal, a Karma. A centrifuga gyakorlatilag folyamatos pulzálással hálálta meg Winstonék lelkes és szimpatikus előadását, mely a 2007-es szentháromság, a Dead Man's Chest-The Siren's Song-Horizons, valamint a Killing With A Smile-os Smoke 'em If Ya Got 'em-Romance Is Dead kettőse alatt sem lankadt, - amit azt hiszem a mára már klasszikusnak számító 'So cry me a fuckin' river, BITCH! kiállás koronázott meg!
Látszólag a szettben a Deep Blue tételei domináltak, a tavalyi nagylemezről az eddig említettek mellett olyan dalok jutottak még szerephez, mint a hipnózis erejével tömeg-eufóriát okozó, együtt éneklős Home Is For The Heartless, a wall of death-el indult Deliver Me, vagy a valljuk be lemezen se túl eredeti Leviathan I. Ausztrál barátaink a mulatságot minden idők legnagyobb Parkway Drive slágerével, a Carrion-nal koronázták meg, mely megadta a kegyelemdöfést az egybegyűlteknek.
A fotókért köszönet a hegyaljafesztival.hu-nak!
