Emlékszem még azokra az időkre, amikor a magyar stoner rock zenekarok felcitálása gyakorlatilag kimerült a Polly Is Dead, vagy a Saint Petrol megemlítésével. Azóta azért nem elhanyagolható színtérré növekedett ez a tuskó, betépett, mocsaras, mócsingos riffekkel operáló műfaj, és gyakorlatilag minden évben fel lehet lelni egy új próbálkozót, aki a stoner rock stílusának szűkebb-tágabb patriarcháján belül képzeli el az önmegvalósítást. A Twin Cobra mondjuk a legszűkebben alkot. Arcpirítóan stoner demóval rakták fel magukat ennek a szcénának a térképére.
Ez persze kétélű fegyver. Hiszen maga a műfaj is kimerítette már a maga kliséit, és igen nehéz belevarázsolni azt a pluszt és extrát, amivel még megmarad az egyensúly a klasszikus, korai Black Sabbath szellemét idéző súly és lassúság, és a modernebb megoldások között. A Twin Cobra egyik nagy előnye, hogy ez a színtér egyelőre nincs olyan túltelítettséggel, hogy a hiányaikat hátrányként említsük.
A Twin Cobrat nem rég a Kylesa bulin is lehetett látni, és ott is remekül hozták, azt amit a demon képviselnek. A demójuk igen vaskosra sikeredett, de nem abból a fajtából való, ami fenekestől felforgatja az eddigi doom-stoner állóvizet (vagy ha úgy tetszik, az utóbbi időben egyre erősödő folyamát), hanem szimplán a pofánkba tolja a mélyre hangolt, sötét tónusú riffeket. Kicsit egyébként olyan, mintha a cél az lett volna, hogy egy összegzést adjon arról, hogy milyen is ez a műfaj, és sajnos ebből kifolyólag gyakran ugranak be más zenekarok munkásságai is a hat szám hallgatása közben.
A hangzása is igen elkapott lett a Twin Cobra debütálásának, ilyen színvonalú keveréssel teljesen megfelel egy régi vonalas stoner lemeznek. A basszus olyan szépen brummog, mint egy berekedt barnamedve, a gitárokat is valahol a lenti tartományban kell keresnünk, és úgy összességében eléggé egybe vannak hangzásilag. Ha csak a riffeket nézzük, olyan doom, sludge bandák is eszünkbe juthatnak, mint a Bongzilla, a Weedeater, vagy az Electric Wizard, de például a Refill, és a Say Something egy az egyben a Milligram munkásságát idézi fel bennem a koszos, kicsit punkos megközelítésével.
Ami bajom van ezzel a demóval, az csupán annyi, hogy igen kiszámíthatóan stoner lett a lemez, és ennek leginkább az az oka, hogy érezhetően el-eltulajdonították a különféle klasszikusok hangulatvilágát, és megoldásait ( pl. a No Deal Part II. elég komoly COC Albatross felütéssel bír, az ének pedig igencsak John Garcia ízű lett mind a hat számnál). Azt azért megjegyezném, hogy a lehető legjobb helyekről lopkodtak a srácok, és ha egy kicsit jobban rámennének az egyéni hang megtalálására totál bejönne a zenekar.
