Jó két éve járt Magyarországon utoljára a Boris, akkor éppen a névadójukkal, a Melvinsszel karöltve, és nagy szívfájdalmam volt, hogy nem sikerült elcsípnem őket. Talán ezért is éreztem kötelességemnek, hogy egyszer élőben is halljam, lássam, érezzem azt, amit a japán alakulat művel. Ezzel a meglátással rajtam kívül kb. 70-80 ember volt még így, ezzel a Dürer kert nagytermében akár komolyabb fogócskázást is be lehetett volna iktatni a résztvevők közt. Persze ki a franc szórakozott volna ezzel, amikor egy Boris generálja a zajt a színpadon.
A gyér létszám mellett az is kételyt keltett bennem, hogy vajon melyik arcát mutatja nekünk a zenekar, hiszen mindenféle kollaborációikkal együtt 20-30 (!) lemez dalai közül válogathatnának. De elég csak arra gondolni, hogy azidén megjelent tripla albumukban is keveredik a stoner, a drone, és (főleg az Attention Please, és a New Album miatt) az ambientes felütésű pop. Szóval sok kérdés kevergett bennem, egészen olyan negyed tízig ( az előzetesen bejegyzett Saade előzenélése elmaradt).
Akkor viszont rendesen bekezdett a kvartettben turnézó (Michio Kurihara-val a plusz gitáron kiegészülő) Boris az új Heavy Rocks nyitódalával, a Riot Sugarral. Iszonyatosan keményen, és hangosan dörrent meg a hangtechnika, és a zenekar gyakorlatilag cd minőségben, és hibátlanul játszott. Minden hang a helyén volt, ami azért ritkaság számba megy egy olyan bandánál, ahol igen nagy hangsúly van az improvizáción.
A műsoruk gerincét egyébként az új Heavy Rocks, és a gitáros-énekes hölgy, Wata szólóanyagaként is felfogható Attention Please adta. Utóbbiról volt a címadószám, és a Party Boy. Egyébként elképesztő volt azt látni, hogy ez az alig másfél méteres hölgy, milyen esztétikai érzékkel használja az előtte és mellette felsorakozó effekteket, de ha kellet, gyakorlatilag kirobbantotta a mögötte álló Orange ládákból az üszkös, mocskos doom-drone-stoner riffeket. Mindezt profizmussal, és póker arccal. Engem teljesen lenyűgözött, még úgy is, hogy a közönséggel gyakorlatilag egy "Thank you" kivételével semmi nemű interakciót nem folytatattak.
A setlistbe bekerült még a legutóbbi lemezről a Window Shopping, a Tu La La, a Galaxian, de a 2002-es Heavy Rocksról is volt a Heavy Friends, és a 1970, a Pinkről pedig a címadó dal. Tehát érintőlegesen kaptunk a stoner, és a zaj rock vonalukból is néhány számot, de az igazi katarzis élményt a műsor eleje-közepe felé felcsendülő Missing Pieces, és a záró Aileron hozta meg. A végig hiperaktív Atsuo dobos szerkója mögül kiáramló füst itt volt a leginkább hatásos. Mindkét szerzemény alapjáraton is több mint tíz per, de most kis híján meg is duplázták a hosszukat. Sok visszatérő elem, sok gerjedés, és gitár búgás, mindez elementáris hangerővel, és velőtrázóan mély hangtartományban. Istentelenül kemény volt így élőben, dobhártya szaggatóan, füsttel, fényekkel megtapasztalni a Borist, mint jelenséget.
A kb. húsz percesre nyújtott Aileron után jó másfél óra zenélés után elhagyták a színpadot a japánok. Vissza taps, ráadás nincs, de így is még csak kapkodtam a fejem: hogy mi volt ez?! Mert ez több volt egy szimpla koncertnél. A Boris nem az a fajta zenekar, aki felszántja a színpadot, agitálja a közönséget, és várja az elismerést. Ők csak simán lenyomják azokat a számokat, amik –engem személy szerint- kifacsarnak, behúznak, felemelnek, és még sorolhatnám mi mindent tesznek. Kár, hogy csak ennyi embert mozgatott meg egy ilyen hatalmas, és egyedi élmény. Mintha igazgyöngyöt szórtak volna a disznóknak.
(A képek nem a koncerten készültek)
