A Trevor Strand vezette michigani kvintett ötödik, Ritual-ra keresztelt nagylemeze egy kicsit merészebb vizekre evezve mutat túl a csapat eddigi, majdhogynem kifogástalan munkásságán úgy, hogy az előző dalcsokrok minden erényét bolondítja meg egy valljuk be már szükségessé vált vérfrissítéssel. Ennek tudatában ne ijedjünk meg, ha kezdetben a ránknehezedő átláthatatlanság és töménység akarná kedvünket szegni a lemez ízlelgetésétől. A Ritual megfontoltan, szép apránként bontogatja ragyogó szárnyait, hogy a kimunkált és átgondolt végeredményben még jó sokáig gyönyörködhessünk.
Az kérem vitathatatlan, hogy a 'Dahlia legénysége bizony a szemünk láttára lett férfivá, melynek végeredményéből jóllehet mostanra (sajnos, nem sajnos) már kiveszett a zenekar munkásságának hajnalán domináló pajkosság, de tegyük a szívünkre a kezünket és úgy mondjuk, hogy nem zabáljuk mindannyian két pofára azt a tálcán kínált romlást, (és nem utolsó sorban a zenei kiteljesedés magasiskoláját,) melyet a Miasma utáni munkásságuk csuhába bújva, gonosz vigyorral az arcán nyújt elénk. Na ugye. - Természetesen én is, mint bárki más a mai napig szívesen veszem elő az első két nagylemezt, ám nem hiszem, hogy nagy ostobaságot állítok azzal, ha azt mondom: a 'Dahlia minden bizonnyal a szinte tökéletesre sikerült Nocturnal-jával véste bele nevét a színtér porfedte kódexébe, melyen gyakortilag azóta sem esett csorba. Ezen talán kár is lenne vitatkozni.
Mint említettem, olybá tűnik azenekar végleg kilehelte minden eddigi gyermeki csintalanságát, melynek nyers és kompromisszum mentes végeredménye egy kíméletlenül örvénylő negyvenöt percben manifesztálódik, melynek már rögtön az első néhány pillanatában valamilyen megmagyarázhatatlan erő befolyására, zavartan kapjuk fel a fejünket. Igen, ez a himnikus szólókkal felvértezett virtuóz, Ryan Knight (ex-Arsis) jelenléte. Habár hősünk az előző, (számomra kissé rutinszagú és hosszútávon erőtlennek tűnő) lemezen a komponálásból ugyan már nem igazán tudta kivenni a részét, -hiszen csatlakozásakor a Deflorate zenei váza nagyvonalakban már szilárdan állt,- a Ritual minden egyes tételén már remekül érezni karakterét, így azt hiszem javarészt emberünk számlájára írható a lemez megfogalmazhatatlan fejlődése, mássága. Misztikum. Elemi gonoszság. A dalcsokor báját pont ez a fajta infernális hangulat és sejtelmes atmoszféra adja meg, melynek tökéletesítésében oroszlán részt vállalnak az itt-ott becsempészett, és rendkívül okosan használt vonós és akusztikus csemegék. Vérrel, dühvel és csecsemők könnyével töltött tortánk fekete habja pedig természetesen nem más, mint maga Trevor, aki (változatlanul) maximális fordulatszámon pörögve köpködi okkultista átkait, mellyekkel tudatalattinkat megfertőzve öl ki belőlünk minden szépséget és pozitív eszmét.
Nehéz lenne szétboncolva, dalonként kielemezni a lemez tartalmát, mert persze amellett, hogy akadnak potenciális slágerek a felhozatalban, (pl.:Moonlight Equilibrium, Conspiring With the Damned, stb.) valahogy a korong mégis egészében hallgattatja magát, egészen addig míg minden dal egymásra építkezve beleég az emberbe, romlottságával és gonoszságával megerőszakolva számtalan naiv hallgatói lelket.
Őszintén remélem, hogy, ha a Miasma utáni munkásságuknak valamilyen oknál fogva eddig még nem is sikerült, a Ritual végre talán helyreteszi a káoszt minden a csapatot tévesen deathcore-nak aposztrofáló anti-géniusz fejében, hiszen édesanyánk már kiskorunkban megtanított bennünket, hogy csúfolódni nem szép dolog! Az pedig, hogy egy The Black Dahlia Murder-t egy lapon említsünk egy Carnifex-el vagy egy Suffokate-el maximálisan kimeríti a sértés fogalmát.
Summa summarum a lemez legnagyobb erénye pedig, hogy a kezdeti sűrűségen túl szinte minden hallgatásnál újabb és újabb rejtett meglepetésekre bukkanhatunk, melyek az unalmasnak egyébként sem nevezhető végeredményt még színesebbé, még változatosabbá varázsolják. Habár számomra változatlanul a Nocturnal áll a dobogó legfelső fokán, a Ritual a maga ördögi bájával, szigorával és helyenkénti sűrűségével mindenképpen előkelő helyet élvezhet képzeletbeli emelvényünk második fokán.
A Trevor Strand vezette michigani kvintett ötödik, Ritual-ra keresztelt nagylemeze egy kicsit merészebb vizekre evezve mutat túl a csapat eddigi, majdhogynem kifogástalan munkásságán úgy, hogy az előző dalcsokrok minden erényét bolondítja meg egy valljuk be már szükségessé vált vérfrissítéssel. Ennek tudatában ne ijedjünk meg, ha kezdetben a ránknehezedő átláthatatlanság és töménység akarná kedvünket szegni a lemez ízlelgetésétől. A Ritual megfontoltan, szép apránként bontogatja ragyogó szárnyait, hogy a kimunkált és átgondolt végeredményben még jó sokáig gyönyörködhessünk. .jpg)
Mint említettem, olybá tűnik a zenekar végleg kilehelte minden eddigi gyermeki csintalanságát, melynek nyers és kompromisszum mentes végeredménye egy kíméletlenül örvénylő negyvenöt percben manifesztálódik, melynek már rögtön az első néhány pillanatában valamilyen megmagyarázhatatlan erő befolyására, zavartan kapjuk fel a fejünket. Igen, ez a himnikus szólókkal felvértezett virtuóz, Ryan Knight (ex-Arsis) jelenléte. Habár hősünk az előző, (számomra kissé rutinszagú és hosszútávon erőtlennek tűnő) lemezen a komponálásból ugyan már nem igazán tudta kivenni a részét, -hiszen csatlakozásakor a Deflorate zenei váza nagyvonalakban már szilárdan állt,- a Ritual minden egyes tételén már remekül érezni karakterét, így azt hiszem javarészt emberünk számlájára írható a lemez megfogalmazhatatlan fejlődése, mássága. Misztikum. Elemi gonoszság. A dalcsokor báját pont ez a fajta infernális hangulat és sejtelmes atmoszféra adja meg, melynek tökéletesítésében oroszlán részt vállalnak az itt-ott becsempészett, és rendkívül okosan használt vonós és akusztikus csemegék. Vérrel, dühvel és csecsemők könnyével töltött tortánk fekete habja pedig természetesen nem más, mint maga Trevor, aki (változatlanul) maximális fordulatszámon pörögve köpködi okkultista átkait, mellyekkel tudatalattinkat megfertőzve öl ki belőlünk minden szépséget és pozitív eszmét.
