Kezdjük mindjárt az elején. Az Anthrax John Bush-sal a mikrofonnál volt a legjobb. Tény a csapat legsikeresebb időszaka Joey Belladonna frontemberkedésével zajlott, ami olyan thrash mesterműveket termelt ki, mint a Spreading The Disease, az Among The Living, vagy a State Of Euphoria. Ezt megelőzően 2003-ban jelentkeztek lemezzel. A We’ve Come For You All-on még John Bush énekelt és hozta az újkori Anthrax éra színvonalát, bár az tény, hogy az az album a Sound Of White Noise-zal és a Stomp 442-val nem vette fel a versenyt.
2005-től aztán olyan események vették kezdetüket az együttes háza táján, hogy azt bármelyik zs kategóriás venezuelai szappan-opera megirigyelhette volna. Kezdődött azzal, hogy John Bush kilépett, mert nem viselte túl jól, hogy a zenekar a Spreading The Disease lemezes felállásban reunion koncerteket akar adni Belladonnaval különböző nyári fesztiválokon. Aztán Belladonna gondolta úgy, hogy Ő meg csak ezeken a koncerteken akar énekelni az Anthrax-ben, így aztán a csapat énekes nélkül maradt, sőt ezzel egyidőben Rob Caggiano gitáros is kiszállt két évre.
Ezt követen Dan Nelson lett a csapat énekese, sőt írásunk tárgyát fel is vette vele a csapat 2009-ben. Aztán ez a szerencsétlen csóka az internetről tudta meg, hogy az ő betegsége miatt újra John Bush énekel egy koncerten, miközben ő a legjobb egészségi állapotnak örvendett. Szóvá is tette, ki is rúgták. 2010 elejéig újra John Bush lett az énekes, amíg – valószínűleg az európai Big Four bulik miatt – ki nem rakták a csapatból és újra Joey Belladonna ragadta kezébe a mikrofont, ami azóta is nála van és a Worship Music dalait is felénekelte újra, hogy a két éve a fiókban porosodó lemez végre megjelenhessen.
Ezek után minimum ultra szar lemeznek kellene lennie a Worship Music-nak, de nem az. Sőt! Bár én nem igazán komálom a fru frus Joey-t, de tény, hogy valamit változtatott az énekstílusán, hogy passzoljon ezekhez a dalokhoz, vagy a dalokon is igazítottak egy kicsit, hogy passzoljanak hozzá.
Amolyan best of jellegű kiadvány lett a Worship Music, mintha az együttes valamennyi korszakából rejtene pillanatokat, pedig jómagam szentül meg voltam győződve róla, hogy ez oldszkúl thrash lesz a javából. Így is indul mégsem így végződik.
Anthrax - Fight'Em Til You Can't
Az Earth On Hell, The Devil You Know, Fight’em Til You Can’t hármasa abszolút a csapat 80-as éveit idézi, igazi thrash metál gyöngyszemek. Scott Ian most is hatalmas riffeket présel ki magából, Rob Caggiano hozza az ízes szólókat. A dobos – egyben zenei agy – Charlie Benante és a bőgős Frank Bello pedig betonbiztos alapokat ad ezekhez a dalokhoz.
Az első igazi meglepetés az I’m Alive című tételben érkezik, amibe akkor groove és egy olyan refrén került, amelyről minden metálos csak álmodik, de hasonló mondható el az In The End című himnikusabb tételről is, míg a The Giant köpködős verzéivel és horzsoló gitárjával reszeli le az agyat. A vicces című Judas Priest a hagyományosabb megközelítésből való darab, míg a lemez vége felé a Crawl és a The Constant inkább a Bush éra zenei terméséhez hasonlatos. A záró Revolution Screams szikárabb tétel, amit zárásként még megfejelnek egy rejtett dallal, mégpedig a Refused New Noise című dalának feldolgozásával, amit nem lehet elrontani.
Anthrax - The Devil You Know
Egy biztos a sok keverés, kavarás ellenére Worship Music az év egyik nagyon kellemes meglepetése. Azt gondolom, hogy emellett ez még egy olyannyira erős dalcsokor is, melyre nagyon kevesen számítottak. Ne szépítsük, az Anthrax-et a Big Four bulik hozták vissza a köztudatba és ha a lehetőségeikkel okosan bánnak a Worship Music még ott is tarthatja őket. A magam részéről lehet, hogy év lemeze még akkor is ha nem John Bush énekel rajta.
