A kultikus Pain Of Salvation tette tiszteletét kedd este az A38-on. A svéd zenekar sokadszorra jár már Magyarországon, de úgy fest, se ők a közönséget, se a közönség őket nem tudja megunni. Ezúttal sem sikerült belefáradnunk, ismét egy kiváló előadással örvendeztették meg az összegyűlteket. Az év egyik legjobb zenei élménye volt, folytatás után a részletek.
Az előzenekarról (Von Hertzen Brothers) elég sokan lemaradtak, a jelentős részéről én is, ugyanis 9-kor már el is hagyták a színpadot. Tették viszont nagy éljenzés közepette, elég jók voltak a srácok. Egyébiránt a finn progressive rock új üdvöskéi ők, melyben három testvér van, akik mindahányan énekelnek, elég komoly vokáltémákat kialakítva így. Elsősorban nekem is ez tűnt fel a koncerten. Beszéltem azokkal, akik látták őket végig, és csak megerősíteni tudták mindezt. Bemelegítőnek tökéletes volt.
Daniel Gildenlöw és csapata 10 óra környékén csapott a húrok közé, rendesen megváratva ezzel a jelenlévőket. A Softly She Cries volt a nyitódal, a legutóbbi albumról, amit a régebbi motoros Diffidentia követett, lényegében szünet nélkül. Irtózatosan megzúzták mindkét dalt, ráadásul volt szerencsém az első sorokban élvezni a koncertet: kaptuk az arcunkba rendesen, én elsősorban a basszust, mert többnyire a bal oldalra keveredtem, Simon Andersson elé. Az általam egyik legjobban várt dal, a Linoleum következett. Bárki bármit mond, szerintem a Road Salt sok része igenis grunge-os/stoneres, az én szívemhez pedig mindkét műfaj közel áll. Ezért is szeretem különösen, de nem voltam egyedül az ízlésemmel. Itt már mindenki igazán felszabadult, és csak azért nem mondom, hogy szétszedték az emberek a nézőteret, mert kifejezetten kulturált nézősereg gyűlt össze. A hangulat viszont kiváló volt.
Nem fogok számonként végigmenni, de még utoljára így kell tennem: az 1979/To The Shoreline duó volt számomra a koncert egyik csúcspontja. Ahogyan elcsendesült minden, és csak a szintetizátor és Daniel hangja töltötték be az étert… elképesztő volt. Aztán ahogy szépen lassan építkeztek és eljutottunk a To The Shoreline végéig, igazán kiváló zenei élményt nyújtott. Mondhatnám, hogy olyannyira, hogy alkoholhoz kellett nyúlnom, de pusztán csak elfogyott a söröm.
Nagyon jó volt élőben nézni ezt a technikai tudást, amit a zenekar tagjai képviseltek, úgy, hogy közben tartózkodtak az öncélú szólóktól, legyen az bármelyik hangszer. A főnök Daniel, ez egyértelmű koncerten is, ő konferálja a számokat, ő áll középen, ő indítja a dalokat, és ő van legtöbbször megvilágítva. Ő kommunikál a közönséggel is, amire jó példa volt az, amikor egyik kedves barátom nagy igyekezetében rossz ütemet kezdett el tapsolni a szám elején, Daniel pedig kijavítatta vele a ritmust. Mondjuk, amíg ilyen dalokat ír és így énekel (gitározik), addig csinálja bátran.
A másik legjobb koncertrészlet számomra a visszataps előtti Ashes volt, a vége igencsak katartikusra sikeredett. A visszatérésnél ismét egy szál zongora/Daniel párost kaptunk, a Road Saltot adták így elő. A The Perfect Element volt az utolsó olyan dal, amikor minden tag hangszert fogott a kezében. Végső zárás a Hallelujah volt, ezúttal úgy, hogy Daniel az egész közönséget leültette, ugyanígy tettek ők is a színpadon, és egyfajta szeánszként, közös imádságként elénekeltük együtt Leonard Cohen örökbecsűjét.
Természetesen jó zenével könnyű jó koncertet adni. Lényegében semmi extra nem történt, az ültetést leszámítva, ami ne így zajlana bármelyik koncerten. Lehet, hogy csak én voltam ilyen hangulatban. A lényeg: nálam nagy sikert aratott a kedd este a Pain Of Salvation társaságában.
