Az Impericon támogatta Never Say Die! turné neve azok számára egészen biztosan nem cseng ismeretlenül, akik egy picit is otthonosan mozognak a modern metal és hardcore világában, hiszen az Öreg kontinenst rendszerint ősszel feltúró csomagot minden évben óriási várakozás előzi meg, melynek hosszúra és impozánsra sikerült felállása javarészt még a nyári kánikulában le szokott lepleződni. Így történt ez idén is, amikor is e kétségtelenül izmosnak tekinthető pakknak a lineup-járól lehullot a lepel, mely magával rántott két év kihagyást követően egy október 22-re esedékes budapesti dátumot is.

Persze a srácok a maguk szerény, és valljuk be meglehetősen sablonosnak tekinthető eszközeikkel elszántan igyekeztek ezen felülkerekedni, - és látva az első néhány sor lelkességét valamennyire ez kétségtelenül sikerült is, - de bevallom minden igyekezetük ellenére számomra erősen megkérdőjelezhető a részvételük egy ilyen impozáns csomagban, ami lássuk be az előző évek felhozatalához viszonyítva tényleg mintha kissé felhígult volna. És ugyanez a híg halmazállapot jellemezte a Vanna egész előadását is. Hiányzott a feszültség, a sodrás, az energia, és minden ami arra késztetett volna, hogy ezt az ürességben való húsz percnyi lebegést ne szelektálja ki az agyam, helyet szorítva ezzel az előttünk álló még bő hat óra eseményeinek.

The Human Abstract

---

A pontos menetrendet szigorúan betartva a soron következő The Human Abstract már fél nyolc előtt néhány perccel nekilátott bő húsz perces repertoárja megcsillogtatásának. Habár már időtlen idők óta halogatom a srácok eddigi munkásságával való behatóbb ismerkedésemet, a szombati teljesítményük, ha nem is tudott teljes egészében lenyűgözni, mindenképpen szórakoztató volt, így egészen biztosan többször átfogom rágni magam az életművükön. Bevallom arra azért számítani lehetett, hogy a turné célközönsége talán a The Human Abstract vonalát érinti a legkevésbé, de a nagyérdemű koncerten tanusított kissé zavart téblábolásánál azért talán többet vártam volna. 

A Corelia soraiból ideiglenesen beugró, első blikkre talán mosolyt fakasztó frontember, Ryan Devlin minden komikussága ellenére remekül hozta minden frontemberi kötelezettségét, mely az egyébként teljesen patent produkcióval remek harmóniát teremtett, így mind a buli megszólalására, kiállására és hangulatára a maga kakukktojás szaga, és minden a teremben felellhető buta pislogás ellenére egy pillanatig sem panaszkodhattunk.

 

As Blood Runs Black 

---

A chicago-i Oceano helyett becsatlakozott As Blood Runs Black már májusban bizonyította létjogosultságát a Dürer nagyérdeműjének, melyet a mostani gyakorlatilag kíválónak tekinthető produkciójukkal bőven sikerült megugraniuk, feladva ezzel leckét a cirkusz további fellépőinek. 

A Sonik Garcia vezette kvintett előtt azt hiszem minden szempontból megemelhetjük a kalapunkat, hiszen a színpadon töltött nagyjából húsz-huszonöt percük nemcsak szórakoztató és sodró volt, de mindenképpen példaértékű is. A szinte tökéletes megszólalást, összeszedettséget és színpadi kiállást egy rövidke, ám remek (a tavaszi bulihoz képest nagyvonalakban megegyező) szettel fejelték meg, mely vákumként szippantotta a terembe az esetlgesen folyosón kóválygókat, vagy pultot támasztókat. Aki ott volt a májusi bulin az tudja, hogy a most is rendkívül szimpatikus és kommunikatív Sonik vezetésű brigád milyen monumentális energiákat képes megmozgatni, melynek örvénylése most sem ernyedt el egy pillanatra sem. 

 

The World Alive 

---

Bevallom az egész este folyamán a Deez Nuts meglehetősen kényelmetlennek ígérkező produkciója után, a soron következő bő fél órától tartottam a leginkább, hiszen nem kimondottan tartozom a mostanság igen divatosnak tekinthető elektronikával megtámogatott emocore (még mindig nem poszt-hardcore és/vagy screamo!) műfaj elkötelezett követői közé, sőt. A The World Alive színpadi előadásában azt hiszem benne volt minden ami miatt ezt a műfajt szeretni lehet, - vagy épp ellenkezőleg. Ezerszer hallott, önismétlő és sablonos breakdownok egymásra dobálva, billentyűs pötyögés, mely kísértetiesen emlékeztet a Rise Records bármely hasonszőrű előadójára, a refrének pedig rendszerint gyermeki nyávogással operálnak, mely a legtöbbször inkább kínos, mint élvezhető. Persze nem mindegy, hogy mindez, hogy van tálalva. A The World Alive esetében egészen biztos nem lehetett oka panaszra egy rajongónak sem, hiszen a srácok tisztességgel, remekül megszólalva terítették az As Blood Runs Black produkciója után kissé megfogyatkozottnak tűnő nagyterem egybegyűltjei elé repertoárjukat. Én pedig az átszereléseket követően sem tudtam fellélegezni, hiszen a Deez Nuts roppant módon kínosnak ígérkező produkciója még váratott magára.

 

Folytatása következik.