.jpg)
Az Impericon támogatta Never Say Die! turné neve azok számára egészen biztosan nem cseng ismeretlenül, akik egy picit is otthonosan mozognak a modern metal és hardcore világában, hiszen az Öreg kontinenst rendszerint ősszel feltúró csomagot minden évben óriási várakozás előzi meg, melynek hosszúra és impozánsra sikerült felállása javarészt még a nyári kánikulában le szokott lepleződni. Így történt ez idén is, amikor is e kétségtelenül izmosnak tekinthető pakknak a lineup-járól lehullot a lepel, mely magával rántott két év kihagyást követően egy október 22-re esedékes budapesti dátumot is.
Persze a srácok a maguk szerény, és valljuk be meglehetősen sablonosnak tekinthető eszközeikkel elszántan igyekeztek ezen felülkerekedni, - és látva az első néhány sor lelkességét valamennyire ez kétségtelenül sikerült is, - de bevallom minden igyekezetük ellenére számomra erősen megkérdőjelezhető a részvételük egy ilyen impozáns csomagban, ami lássuk be az előző évek felhozatalához viszonyítva tényleg mintha kissé felhígult volna. És ugyanez a híg halmazállapot jellemezte a Vanna egész előadását is. Hiányzott a feszültség, a sodrás, az energia, és minden ami arra késztetett volna, hogy ezt az ürességben való húsz percnyi lebegést ne szelektálja ki az agyam, helyet szorítva ezzel az előttünk álló még bő hat óra eseményeinek.
A pontos menetrendet szigorúan betartva a soron következő The Human Abstract már fél nyolc előtt néhány perccel nekilátott bő húsz perces repertoárja megcsillogtatásának. Habár már időtlen idők óta halogatom a srácok eddigi munkásságával való behatóbb ismerkedésemet, a szombati teljesítményük, ha nem is tudott teljes egészében lenyűgözni, mindenképpen szórakoztató volt, így egészen biztosan többször átfogom rágni magam az életművükön. Bevallom arra azért számítani lehetett, hogy a turné célközönsége talán a The Human Abstract vonalát érinti a legkevésbé, de a nagyérdemű koncerten tanusított kissé zavart téblábolásánál azért talán többet vártam volna. 
Bevallom az egész este folyamán a Deez Nuts meglehetősen kényelmetlennek ígérkező produkciója után, a soron következő bő fél órától tartottam a leginkább, hiszen nem kimondottan tartozom a mostanság igen divatosnak tekinthető elektronikával megtámogatott emocore (még mindig nem poszt-hardcore és/vagy screamo!) műfaj elkötelezett követői közé, sőt. A The World Alive színpadi előadásában azt hiszem benne volt minden ami miatt ezt a műfajt szeretni lehet, - vagy épp ellenkezőleg. Ezerszer hallott, önismétlő és sablonos breakdownok egymásra dobálva, billentyűs pötyögés, mely kísértetiesen emlékeztet a Rise Records bármely hasonszőrű előadójára, a refrének pedig rendszerint gyermeki nyávogással operálnak, mely a legtöbbször inkább kínos, mint élvezhető. Persze nem mindegy, hogy mindez, hogy van tálalva. A The World Alive esetében egészen biztos nem lehetett oka panaszra egy rajongónak sem, hiszen a srácok tisztességgel, remekül megszólalva terítették az As Blood Runs Black produkciója után kissé megfogyatkozottnak tűnő nagyterem egybegyűltjei elé repertoárjukat. Én pedig az átszereléseket követően sem tudtam fellélegezni, hiszen a Deez Nuts roppant módon kínosnak ígérkező produkciója még váratott magára.
