A Blut Aus Nord számomra különleges zenekar. A Deathspell Omega-val karöltve mutatták meg, hogy igenis van értelme figyelgetni az újabb zenekarokat akik (ma már műfaj helyett inkább gyűjtőnévként funkcionáló) black metal-ban utaznak. Ahogy felnőtt egy generáció, úgy a műfaj spektruma annyira széles lett, hogy az, hogy szimplán “black metal” (prefix nélkül) már szinte semmit nem mond el egy bandáról. Egy-egy zenekar olyan szinten tud különbözni, hogy a metszetük üres. Lehet jönni azzal hogy “óóó hát ez más zenei stílusnál is így van”, de egy nagy kankós.... Nem. Ennyire nem! Az olyan zenekarokra, mint a Blut aus Nord, rá lehet sütni, hogy industrial black metal, vagy avant-garde black metal, csak hogy ezzel kb semmit mondam, mert sem a Dodheimsgard-ra, sem az Arcturus-ra nem hasonlít. Az egész zene inkább hasonlít a Godflesh-re, mint bármilyen black metalra.
A Blut aus Nord (németről angolra: Blood from North) a nevével ellentétben se nem skandináv, se nem német banda. Francia úriemberekről van szó, akik nem koncerteznek, és teljes anonimitásba vonultak. Szerintük az előadott zenei koncepció sokkal fontosabb, mint az egyének akik mögötte állnak. Érdekes módon a fentebb leírtak mind elmondhatók a másik favoritomról, a Deathspell Omega-ról, bár a hasonlóságok itt ki is merültek. A BaN nem egy tökölős zenekar, ez már a kilencedik albumuk. Minden album, vagy album csokor mögött komoly koncepció és tervezés áll. Készítettek epikusabb, atmoszférikusabb albumokat (Fathers of the Icy Age, Dialogue with the Stars), de olyat is ami annyira fura és elvont, hogy szinte élvezhetetlen (Mort). Az igazi erejük azonban a rideg, ipari, de csak rájuk jellemző hangulatú zene, amit a Mystical Beast of Rebellion-on kezdtek el, és a The Work Which Transforms God-al fejlesztettek tökélyre. Mostani album csokruk (amit idén év elején a 777 - Sect(s) albummal kezdtek, a szóban forgó 777 - The Desanctification-el folytattak és a jövőre megjelenő 777 - Cosmosophy-val zárnak majd le) ezt az iparibb vonalat folytatja, persze minden stílusukból belecsempésztek egy keveset.
A trilógia első része nem volt rossz, de azért nem is ütött hatalmasat. A Blut aus Nord-ról tudni kell, hogy (a DSO-val ellentétben) szinte nincs ember akinek minden nótájuk egyformán bejönne. Kinek ez, kinek az, általában minden album jó a maga módján, de igazán kiemelkedő szám csak néhány van rajtuk. De ilyen nehezen emészthető zenénél az is lehet, hogy mindez csak hallgatói lustaság. A mostani anyag (számomra) kicsit másabb. Itt majdnem minden a helyén van. Az alap ezúttal is a gépies dob, az elszállós avagy disszonáns témák, gyakran felcsendülő magasztos dallamok, rekedt vokál némi visszafogott kórussal keverve. Ezúttal, ami még tőlük is újdonság, néha az az érzése támad az embernek, mintha a sötét trip-hop királyától a Massive Attack-től merítenének ihletet. Már az első nóta, az Epitome VII is így kezd, de a tipikus pulzáló, kitartott hangokból álló BaN gitártéma mellé ez tökéletesen illuk. Az egész zene valahogy lassabb lett ezúttal, minimálisak a gyors témák, ez a lassú, hömpölygős, nem tudok jobb szót, trip-hop-os ritmus kíséri végig a lemez nagy részét. Az Epitome IX című (sajnos rövid) átvezetőben hallható fülbemászó keleties téma hallatán is igencsak pislogtam. Az Epitome X-ben rendesen fogósak témák, ami náluk nagy szó! És ahogy Epitome XI indul! Rögtön a az Antistar című kurvajó és kurva sötét nótája jutott eszembe.
Nagyon jó lemez. A The Work Which Transforms God óta a legjobb. Black metal rajongók kerüljék, elvont zenék kedvelőinek nagyon ajánlott. A fos borító és számomra unszimpatikus számcímek miatt a szokásos 5,5-ből levonok fél pontot, így az album: 5/5
