Az ember nem csajozni jár Iced Earth koncertre, ezt szögezzük le az elején. November 24-én, csütörtök este ért az új album turnéztatása Budapestre, a Club 202-be, amit egy erős középházig töltöttek meg a nagydarab, nagyszakállú metal harcosok. A magyar közönség ismét kitett magáért, mint ahogyan a zenekar(ok) is, tovább után élmények és vélemények az estéről.

Úgy alakult az életem, hogy a két vendégzenekar közül csak a másodikra értem oda. A Fury UK-tól ezúton is elnézést kérek, a nevükön kívül más nem szerepel majd róluk hasábjainkon. A White Wizzard a klasszikus Iron Maiden-iskolát követte, leginkább a fiatalkori vasszüzekre emlékeztettek engem. Két gitár, basszus, dob, ének, akárcsak az este legismertebb fellépője. Jófajta metált nyomtak, néhol sikítozva, néhol lírai hangvételre fogva a dolgot, összességében korrekt volt. A közönség is élvezte, ők is lelkesek voltak, azt gondolom, elégedetten hagyták el a színpadot.

A fő attrakció fél 10 környékén kezdődött. Az új album nyitó, és egyben egyik legerősebb dalának (Dystopia) bevezetőjére vonult be a zenekar, majd bele is csaptak a lecsóba. Az Iced Earth nemrégiben énekes cserén esett át, az új albumot már Stu Block énekelte fel. Ebből kifolyólag számomra a koncert egyik legnagyobb kérdése az volt, élőben hogyan állja meg a helyét hangilag, illetve frontember szerepkörben, de feltételezem, sokan voltak még így ezzel. A vizsga jóra sikeredett, sőt, jelesre. Igyekezetre legalábbis mindenképpen.

Folyamatosan pörgött, állandó kontaktot tartott a közönséggel, valamint nem győzött minket dicsérni. Többször megígérte, hogy ide még visszatérnek, de nem győzött hálálkodni Schaffer bácsinak sem, amiért bevették őt a zenekarba. Mindezt a színpadon. De persze azért a kötelező fuckolások is megvoltak, mégiscsak egy metal koncert fellépői, sőt, még egy borzalmas Hungary, are you hungry viccet is elsütött. Igaz, azonnal belátta, hogy rossz volt, mentségére annyit hozott fel, hogy ő pedig kanadai. Szimpatikus arc volt, összegezve.

Énekhangilag semmi probléma nem volt, sőt, talán még színesebb is a srác, mint albumon. Nyilván a settlistet az új album dalai dominálták, a Dystopia-n kívül volt még a Dark City, az Anthem, és a V, ami előtt egy győzelmi jelet kellett mutogatnunk Stu parancsára. Annak idején nem voltam elájulva a lemeztől, de megkövetem magam, élőben teljesen jól működtek a dalok, a közönség is abszolút vevő volt rájuk.

Klasszikusok közül a 92-es Dante’s Inferno, a Horror Show-s Damien, a 2004-es Declaration Day, záró számnak pedig az Iced Earth című szerzemény, a legelső albumról. Visszataps előtt játszották el a kötelező, közönség kedvenc Watching Over Me-t.

Zeneileg, hangosítás ügyileg minden a helyén volt, a két gitár pakolta a riffeket rendesen, vokálnak Jon és Freddie Vidales basszusgitáros szálltak be, Troy Seele pedig tekerte a szólókat rendesen.

Bevallom, hogy igencsak fáradtan, enerváltan indultam el a koncertre a novemberi fagyban, a kellő hangulatom sem volt meg hozzá, de sikerült felpörgetniük az uraknak a sallangmentes metállal, amit nyomnak. Szigorúan véve az égvilágon semmi váratlan és extra nem volt, feljöttek és eljátszották a dalokat, de mégsem érződött, hogy rutin-buli lenne. Egy jóféle metal koncert volt, abból is a jobbak közé tartozó.

Fotók: Réti Zsolt