Min
den zenekar életművében előfordul egy a sorba nem igazán illő lemez, amelynek pont az adja a savát-borsát hogy stílusában különbözik többitől.
Az 1980-ban alakult New Jersey- ből származó legendás Overkill a thrash műfajában alkot mind a mai napig, ám 93-ban ők is úgy döntöttek, hogy elkalandoznak kicsit más vizekre. Ebből született az I Hear Black.
Tudva levő, hogy a 90-es évek nem kedvezett a 80-as évek zenekarainak, lett légyen szó akár a hajbandákról vagy az olyan nagy ágyukról, mint a szintén thrash metálban utazó Metallica.
E kényszer szülte helyzetre adta a lehető legjobb választ az Overkill a fent nevezett lemezzel. A játék neve nem más, mint doom metál, Sabbath-osan, Trouble-osan elővezetve jó sok groove témával, hatalmas dalokba ágyazva.
Isten igazából nem lehetett egydimenziós csapatnak nevezni sohasem a ’Kill-t, de azért erre senki nem számított, pláne nem a törzsrajongók. Le is estek az állak és ment a fanyalgás rendesen (mind a mai napig egyébként), nem igazán értették meg a lemezt. Pedig, ha jobban belegondolunk teljesen logikus volt a megoldás: hova is nyúlhatna vissza egy metál zenekar, mint a gyökerekhez? Az, meg tudjuk nem más, mint a Black Sabbath.
Amikor mindenki próbálta lepucolni magáról a metál címként, amikor Metallica 5 év helyben topogás után egy Load-ra volt képes, a fiúk megrázták magukat és megmutatták honnan indult ez az egész.
Őszintén szólva nem is csodálom, hogy Wrecking Crew-nak nem ütött be a lemez igazán. Annyi zenei finomság, dallam van a zenében, hogy az egy vérthrashernél tuti bélcsavarodást okoz.
Bobby „Blitz” Elsworth (énekes) , jellegzetes hangját szokni kell, elismerem, de itt olyan kellemes és emlékezetes dallamokat facsar ki magából, hogy szem nem maradhat szárazon. Arról nem is beszélve, hogy ehhez a zenéhez pontosan ezek passzolnak leginkább.
A lemezt egy laza gétlábgépes tempó indítja a Dreaming in Colombian képében, tulajdonképpen itt még semmi olyan nem történik amitől el kéne vágódni, azonban már itt is nagyon ízes bőgő betéteket hallunk DD Vernitől. Az igazán nagy öklelést a kettes címadó adja meg, egy olyan groove témával, hogy az ember csak kapkodja a levegőt.
OVERKILL - I Hear Black
A refrénnél Blitz hangja egy az egyben Ozzy, arról nem is beszélve, hogy a szám közepi résznél és még jó párszor a lemezen feldereng az Alice In Chains neve. Szóval van itt minden földi jó. Vagy említhetném akár a Ignorance and Innocence-t, ami húzós dobalappal indul és egy olyan dögös stoner-es téma épül rá, hogy az ember csak csettinteni tud a heves bólogatás közben. A World of Hurt–öt elég csak párszor meghallgatni és az ember szinte képtelen a refrént kitörölni a fejéből.
Az egész lemezre jellemző a lüktető ritmusok sokasága, egyik sem gyorsul fel igazán, de egyszerűen tanítani lehetne: leültetni a csapkodó ifistákat hallgassák meg, így kell ütni érzésből, lendületesen. Tim Mallare dobos, aki az M.O.D-ból nem sokkal a lemez előtt csatlakozott a csapathoz, borzasztóan ráérzett erre az ütem orientált játékra. Kell is a ritmus érzék ehhez a megközelítéshez és mivel lelassúlt, szellősebb szerkezetűek a dalok minden hangszernek egy kicsit több hely jut.
Feed My Head–ben a vonszolós négy-negyedes részt váltja fel a finoman gitár dallamokkal operáló refrén rész, de valahogy ezt is olyan jól esően teszik, hogy fel sem tűnik. A Shades Of Grey képében egy jó értelembe vett balladát is kapunk, ami kifejezetten az énekre alapul (a hangszerek tényleg szinte csak lekísérik), de ez sem ciki vagy csöpögős formában, hanem nagyon is vállalhatóan előadva. Ezután következik a klipesített Spiritual Void egy akkora Sabbath riffel, mint egy bengáli tigris!
Mondanom sem kell, üt a szerzemény. A vége felé felgyorsul még az ütem a Wight Of The World–el,- mégis csak egy thrash csapatról beszélünk -, de ennek a lemeznek akkor is a lassabb tempók állnak jól. A lazán, csuklóbból kirázott Just Like You-val zárják a lemezt, nem mellesleg ebben is elrejtve egy témázgatós–szólózós részt.
Hangzás is nagyon eltalált, kellő döggel és olyan természetesen dörren meg a lemez, ami ma már nagyon-nagyon ritka. Ebben nyilván nagy szerepe volt a korszak egyik sztár producerének Alex Perialas-nak (Pro-Pain, S.O.D., Testament, Anthrax), akit sikerült megnyerni a projekthez. Még DD Verni állandóan tolakodó bőgőjét is sikerült bele simítania hangzásképbe, igazán jó röfögős, arányos megszólalást biztosítva ezáltal.
Ki kell még emelnem Merritt Gant és Rob Cannavino gitárosok játékát, rengeteget hozzá tettek a lemezhez, mind keménységben, mind a dallamosabb, mind a dzsemmelősebb gitár játék terén. Egy szó, mint száz ez a lemez minden csak nem izzadság szagú.
Tudom, hogy az Overkill nem egy trendi banda, de ettől függetlenül is, ezt a produktumot bátran merem ajánlani minden rock-metál fejnek, akik kategóriák nélkül tudják értékelni a minőségi és igényes zenét.
