Ezt is megértük. Alig pár hétre a bűvös Cannibal Corpse-Faith No More-Duran Duran trió egy azon napon való fellépésétől, - ami így elsőre leírva nem sok átfedést mutat, de jelen sorok írója mégis részt vett volna mindegyiken szíve szerint -, ismét egy sűrű nap jött el rockcity történelmében.
A Suicidal Tendencies buliról már jó előre tudtunk, mint ahogy a Rosetta dátum is megvolt egy ideje, a Cephalic Carnage buli viszont abszolút last minute buli lett, kíváncsi lennék rá amúgy, hogy az hogy sikerült. Azzal, hogy a Z.P. végül csak megkapta a bürokrácia útvesztőjében félúton elveszett, teljes körű működési engedélyét, elviekben nem kellett tartani a tumultuózus jelenektől. Ezen felbuzdulva le is mentem, hiszen azon felül, hogy generációm egyik csúcsragadozója volt az est fellépője, az ilyen bulik arra is jók, hogy az ember összefusson a ritkábban látott arcokkal és beszélgessen egy jót.
Fél kilenckor Mike Muir beszüntette az addig kb. Total Car hangulatú bulit és a Sucidal Tendencies belekezdett a You Can Bring Me Down-ba. A hangzás nekem roppant vékonynak tűnt, erőtlen volt jóformán az egész. Igaz, távol tartottam magam a tűztől, ezért a távolság és az Infopark miatti visszafogottabb hangerő is közrejátszhatott ebben. Viszont a setlist kifogástalanul össze lett rakva, lementek azok a nóták, amikre a megjelentek felhőtlenül el tudták engedni magukat. Volt Institutionalized, Freedumb, War Inside My Head, Possessed To Skate, Send Me Your Money. A zenekar is élvezte a koncertet, majd azt követően a színpad háta mögött sokáig fotózkodtak, aláírtak a rajongóknak. Akik eljöttek, nem bánták meg. Számomra nem volt felejthetetlen, de ez legyen az én bajom, aki közelebb merészkedett a tűzhöz jobb hangzást és nagyobb hangulatot jelentett, mint ahol én nyomtam.
Innen rövid idő alatt és még a vihar előtt sikeresen átértünk a Dürer Kertbe, ahol a Kings Destroy-ból is sikerült elcsípni 2 nótát. Rövid átszerelés után a Rosetta legénysége elfoglalta a színpadot és belekezdett egy órásra szabott műsorába. Amit én nem érzetem a Z.P.-ben, az itt egyből be lett pótolva. Klubfeeling, remek közönség, kiváló zenekar, bensőséges előadás. Óriási bulit adott már megint a philadelphiai négyes. Ezek az arcok mindig hozzák a tutit. Nincs hiba abban amit csinálnak. Bevallom, lemezen ritkán hallgatom őket, de hogy élőben el nem mulasztom, az tuti.
Michael Armine énekes egyszerűen odaszegezi az embert a padlóhoz, hogy aztán a képébe üvölthesse mindazt a katyvaszt, ami a fejében kavarog. Bruce McMurtrie dobos annyira komplex témákkal küzdd estéről estére, hogy itt-ott becsúszik a baki, de profin hozzák helyre a dolgokat, avatatlanoknak tán fel sem tűnik. David Grossman és Matthew Weed hozta amit kell, főleg David az, aki csendesen pengeti a négyhúrost, de annál precízebben.
Irtózatosan leszedte a fejemet a Je N'en Connais Pas La, Fin, a Release vagy a Wake. Külön pozitívum, hogy végre otthon felejtették azt a k..va stroboszkópot. Igazán diszkrét és hangulatos világítást sikerült a csodás zene alá varázsolni, miközben nem vakuzták szarrá a retinámat. Utáltam volna nem ott lenni ezen a koncerten, roppant nagy boldogság és öröm volt ez az óra. Köszönet érte és mihamarabbi viszontlátásra!
Suicidal Tendencies koncertfotók: Réti Zsolt
