Az év első fele - zenei várakozásokat tekintve - azzal telt, hogy mikor lesz már június 5-e, mikor jön már végre az új Fear Factory lemez, a sorban a nyolcadik. Ez örömhír, hiszen amit az utóbbi időben művelt egymással Burton C. Bell és Dino Cazares az már-már szappanopera-szerű volt. Persze voltak komoly jogi viták is, de hál' istennek végre azzal foglalkoznak már, amihez nagyon értenek: kőkemény indusztriál metált nyomni. Lássuk hát, milyen lemezt esztergáltak a srácok.
Természetes, hogy mindenki a Demanufacture sikeréhez hasonlítja az új albumot, illetve bármelyiket, hiszen az volt, ami alapjaiban rengette meg és rázta fel a metálnemzedéket. S persze a srácok is azt a szintet szeretnék, ha nem is átugrani, de elérni. És bár a 2004-es Archetype lemez az egyik legjobb volt a szent grálként emlegetett Demanufacture óta, mégis vitathatatlan, hogy ennek a két zseninek együtt kell lenni ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön. A stílus, a téma változatlan: kőkemény ipari zenei keretek között, ember és gép jövőbeli küzdelmét éneklik meg, ahogyan korábban is.
Az lemezt a címadó The Industrialist indítja, nem is akárhogyan. Mindegy kétpercnyi bevezető után pattogós dobszólóval és betonkemény gyomrozós riffekkel indul a műszak. A legszebb időket idéző módon tolják az arcunkba, mindegy hat percen keresztül. Az első tétel, ami az albumról napvilágot látott még áprilisban, a Recharger volt, mintegy ezzel promózva az új lemezt.
Kicsit talán le is lőtték ezzel a poént, mert Bell (valódi) énekhangjával és a nagyszerű váltásokkal a korong legjobb nótája ez. A sorban a következő nóta a New Messiah is a már bevált módszerrel dolgozik: Bell üvöltözése mellett a dallamos énekfutamok, illetve a durván kemény darálás és a lazább szólamok váltogatják egymást. Eddig tényleg úgy látszik, hogy megtalálták a haza vezető utat, mindhárom dal minden porcikájában klasszikus Fear Factory alapvetés. A God Eater - aminek ötletét Bell valami utazása során egy gyerekjáték nevéből szedte - egy tempójában lassabb és monotonabb felvonás, sőt sötétebb és nyomasztóbb is egyben. Kis lassítás nem árt az eszeveszett tempójú rombolás után.
A Depraved Mind Murder és a Virus of Faith nagyjából a korábban említett recept alapján hozza a kötelezőt. Jó, sőt nagyon jó kis számok ez is, de az előzőekhez képest egy árnyalattal gyengébbek. Ez után sajna elindul egy kis lejtmenet, már ami az ötletességet illeti. Keménységben nincs hiba, a lemez továbbra csontig hatoló brutalitással szól. A végére két instrumentális nótát sikerült még benyomni, mintegy 11 percben. Na jó, a Human Augmentation inkább sci-fi mese hangoskönyv formában, de semmiképpen sem egy tipikus metálzene.
Habár jól látható a párhuzam a Mechanize és a The Industrialist között, hogy megpróbálnak John Connor módjára időutazni 1995-be, de valószínűleg nem lesz még egyszer olyan bolygó együttállás, mint anno a Demanufacture-nél. A Mechanize talán közelebb járt ehhez, mint a The Industrialist, és bár a gyengébbnek nevezett dalok egy másik bandának elegendőek lennének, a Fear Factory-nek nem. Ők ennél sokkal zseniálisabbak. Összességében az album jó, nagyon erős, nagyon kemény, de én reménykedtem benne, hogy egy 'év albuma' díjat ki tudok nekik osztani. Majd a következő alkalommal.
