A The Sword eddig sikeresen elkerülte a figyelmemet az eltelt kilenc évben, merthogy 2003-ban alakultak. Mondjuk ezt az is elősegítette, hogy a wikipédián a stílus meghatározásuk heavy metal volt. Én meg vagyok olyan begyepesedett múltba rekedt zenekedvelő, akinek erről a két szóról önkénytelenül a Pokolgép, Ossian, nagy ritkán az Iron Maiden jut az eszébe. Az meg nekem nem fekszik. Leginkább a pátosz túltengés miatt. A The Sword viszont nem megy bele abba, hogy minél monumentálisabb legyen, emiatt nem is bűzlik az izzadságszagtól az Apocryphon.
Mondjuk ez az egész heavy metál megjelölés fals nekem. Leginkább olyan zenekarok ugranak be az Apocryphon hallgatása közben, mint a Fireball Ministry – legfőképp az ének miatt -, vagy itt-ott a rock and rollosabb hangvételű Kyuss, de legalább is inkább nevezném ízesebb, közép tempós doomnak. És talán emiatt meglepően jól sikerült a The Sword befogadása. Mert egy ízig-vérig zsírosan, vastagon megdörrenő, retrós – étsd: Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath - ízzel megáldott, de mégsem a lerágott csont kategóriából. Előkerülnek benne gitárvirtuóz szólók is, de nem ezen van a hangsúly.
Mint már írtam nem voltam tisztában, hogy mire számíthatok az Apocryphonnal kapcsolatban – mondjuk a lemezcím alapján hozzá nem nyúltam volna -, de igazából már az első percektől meg tud fogni azzal a tökös mentalitással, ami nem volt a hipotézisem része. Ha valahol fel is merül a heavy metálos jelző, akkor sem kell olyan szólam fetisizmusokra, meg zene technikai oktatásra gondolni, mint például egy Dragonforce esetében, de azért előkerülnek finomságok a gitárokból.
Alapjáraton a zúzósabb részek hozzák azokat a doomos riffeket, amivel nagyon nem lehet mellélőni. Ezekkel be is talál a The Sword, de emellett vannak benne lazulósabb témák is, amelyek meg igazán jól állnak az Apocryphonnak, de a figurázósabb részeknél kicsit Mastodon-ba hajló dolgok is vannak, és ezek is könnyen befogadhatók számomra.
Az egész lemez eléggé egyben van, végig benne van a lendület, a dög, legfőképp az olyan dalokban, mint a Veil Of Isis, az Arcane Montane, vagy az abszolút múltba révedő Seven Sisters, míg a The Hidden Masters – egy nagyon paraszt kezdő riffel -, és a Dying World a maga lazaságával késztet bólogatásra. Nincs igazán mélyrepülés az albumon, de talán emiatt kicsit monoton is, nem nagyon jön az az igazi katarzis pillanat.
Összességében egy kellemes megismerkedés volt ez a The Sword-del. Nem mondhatnám, hogy rögtön bejátszották magukat a winampomba, de egyszer-kétszer azért sikerül elkapniuk a fílinget. Azért sajnos benne van az a hátulütő az Apocryphonban, hogy olyan igazán nagy megfejtés nem nagyon van benne. Azzal ugye meg lehet magyarázni a dolgokat, hogy ez ösztönös ősrock alapokra épülő rock, amiben már nem igazán lehet újat hozni, de sajnos ezt már megkaptuk nem egy zenekartól korábban is. Ha egy kicsit eltolódnának valamilyen konkrétabb irányba, lehet, hogy nagyobbat ütne, de én azért nem kezdek hosszútávon tervezni a The Sword-del.
The Sword- The Veil Of Tears
