2012. november első 01-én reggel 6: 19-kor elhunyt Mitch Lucker a Suicide Silence frontembere. A zenekar azonban váratott magára a közleménnyel, több zenei portál azonban már tényként közölte miszerint az énekes motorbalesetet szenvedett. A csapat 10 éve ütötte fel a fejét az akkor még virágzó deathcore színtéren, az első hanganyag viszont 3 évet váratott magára. 2 demó felvétel is megjelent a világot jelentő deszkákra azonban a saját magukról elnevezett EP-el sikerült rálépniük. 

Őszintén bevallom, hogy véleményem szerint a Suicide Silence Mitch Lucker már-már ikonikussá vált alakja és hangja nélkül bizony negyed ennyi emberhez nem jutott volna el, (nem beszélve ugye a Century Media szerőzdésről!) és ez a név is csak egy lett volna a süllyesztőbe súvasztott deathcore csapatok közül ezen a meglehetősen túltelített piacon. Persze szó se róla, a legénység hangszeres tudása a maga módján kielégítő, kellő tapasztalattal, gyakorlattal és úgy egyáltalán képzettséggel, de valljuk be a dalírás, mint olyan nem kimondottan sorolható a legmasszívabb erősségüknek. Ám ott volt Mitch Lucker, egy olyan kapitány, aki elképesztő energiával, lendülettel, szenvedéllyel és adottságokkal kormányozta tovább zenekarát ebben az egyre csak sűrűsödő masszában. Személy szerint én a 2005-ben megjelentetett kislemezük fölött még egy-két hallgatást követően átsiklottam, de a Century Media  már erre az alig több, mint tizenhat percre felkapta a fejét, és belegyűrt egy lemezszerződést a kaliforniai fogat farzsebébe, melynek eredményeképp két évvel később megszülethetett a The Cleansing. A 2007-es év egyébként is egy masszív időszaknak tekinthető a műfaj dobozkájában megjelentetett korongokat illetően, hiszen ebben az évben született meg az azóta már széthullott Animosity harmadik sorlemeze, az Animal, a Whitechapel és a Carnifex debütáló lemezei, a The Somatic Defilement és a Dead In My Arms és a szintén már önkéntes nyugdíjba vonult kanadai Despised Icon 2005-ös The Healing Process folytatása, a The Ills of Modern Man. - Valamint a műfaj már túl volt egy All Shall Perish keze munkáját dicsérő Hate, Malice, Revenge-en, és a már kultikussá vált folytatáson, a The Price of Existence-en. Kisvártatva jómagam is beadtam a derekam ennek a valamivel több, mint negyvenpercnyi színtiszta gyűlöletbombának. Nem voltak rajta túlságosan komoly megoldások, vagy úgy egyáltalán elképzelések és az államat sem kellett valahonnan a lábfejemen csattanva összekaparnom, ám az a fajta szenvedély, ahogy a frontember az adottságaival és kiállásával képes volt kiemelni a középszerűség fojtogatásából ezt az egyébként valóban csak egy erős közepesnek osztályozható debütöt, az előtt valóban kalapot kell emelnünk. Eddigi pályafutásuk alatt, illetve a velük és úgy egyébként a műfajjal történő megismerkedésemet követően négyszer győztek meg arról, hogy annak ellenére, hogy a dalszerzésben nem kimondottan tekinthetők kiemelkedőnek, élőben borzasztó nagy vehemenciával, kiállással és szenvedéllyel rombolták porig egyszer a bécsi Gasometer-t, kétszer a Dürer Kert nagytermét, egyszer pedig most júliusban az utolsó magyarországi bulit követően a Hegyalja Fesztivál Pepsi színpadát. 

Arra, hogy a továbbiakban mi lesz a sorsa a Suicide Silence-nek minden bizonnyal hamarosan fény, derül. Én mindenesetre (már, ha szabad ennyire személyes állásfoglalásba bocsátkoznom,) úgy gondolom, hogy mivel voltaképpen a zenekar egyet jelentett és jelent is a mai napig Mitch Lucker nevével, így elképzelhetetlennek tartom azt, hogy bárki, bármilyen formában is pótolni tudja a megüresedett karmesteri posztot a zenekar, ezen a néven történő bármiféle továbbműködése szempontjából, legyen szó akár koncertsorozatról vagy a The Black Crown egy esetleges folytatásáról. (Bence)

Tisztán emlékszem, amikor is 2007 vége fele akkoriban még AOL Messenger-en megkaptam a No Pity For A Coward-ot a The Cleansing-ről. Akkoriban kezdtem el a keményebb zenék felé orientálódni, így adta magát hogy „barátságot” KELL kötnöm a Suicide Silence-el is. Azonban ez nem ment elsőre. Amikor megkaptam a teljes albumot egy hallgatás után jó időre félre is tettem, SŐT lehet, hogy nem is bírtam végig hallgatni a lemezt annyira durvának hatott. Majd jött a Carnifex és a Despised Icon debüt így jobbnak láttam újra elővenni a szintén első albumát túrnéztató Suicide Silence-t. Ahogy egyre jobban mélyültem el a deathcore világában annál könnyebben sikerült befogadnom a The Cleansing-et. Mivel akkortájt a középiskola padjait koptattam és Borsod megyéből nem volt egy leányálom felutazni pestre így sikerült olyan bulikról lemaradnom, mint a 2008-as Never Say Die pesti állomásra ahol is olyan impozáns felhozatal verbuválódott össze, amit az óta is nehezen tudnak überelni a különböző, turnék. Az első komolyabb külföldi koncert élményem 2007-ben történt, azonban a Suicide Silence-re 2011-ig várnom kellett. A fentebb említett koncert körút főzenekara voltak, akiket olyan csapatok kísértek, mint a Vanna, The Human Abstract, az Oceano helyére beugró As Blood Runs Black, a The Word Alive, és az idén másodjára hazánkba látogató Emmure. Még mindig itt van előttem, amikor is a Fuck Everything-ben a színpad szélére jött ahol egy 2 személyes dobogón foglaltuk el méltó helyünket és nyújtotta a kezét egy pacsira két üvöltés között.

Ez számomra egy örök emlék maradt, hogy meglátott minket a sötétben és „külön” odajött. Ekkor döntöttem el végleg, hogy a jövőben 1 Suicide Silence bulit sem hagyhatok ki. (Sajnos a Hegyalja fesztivált kénytelen voltam költségvetési okok miatt, akkor még nem gondoltam, hogy ez lehet az utolsó lehetőség arra, hogy újra élőben lássam a zenekart.) A tagok nem tekintenek tovább december 21-énél, amikor is egy emlék koncerttel tisztelegnek társuk előtt. Minden dalt más énekes fog prezentálni a plakáton pedig az „ENDING is the BEGINNING” felirat látható. Talán egy új fejezet kezdete? (Krisztián)

Nyugodj békében Mitch!