Idén éppen 25 év jelent meg a legendás The Cult nem kevésbé legendás lemeze az Electric. Az angol csapat sztorija még nagyon régre vezet vissza, egészen 1983-ig, amikor is néhány fiatal srác úgy döntött, hogy zenekart alapít. Hosszú kacskaringós út vezetett el ezen hard rock alapvetésükig, de persze a korábbi lemezeik is alapművei a műfajnak. Alapvetően a new wave-es, punkos világból nőtték ki magukat és mindig is körüllengte a csapatot egyfajta spiritualizmus, amit ha nem is hajítottak teljesen a sutba, azért ezen a lemezen már más dominált.

Azt mindenképp érdemes megemlítenünk, hogy a lemez eredetileg a Peace címet viselte és ugyanazzal a Steve Brown producerrel készült el, akivel az ezt megelőző Love album is.

A srácok kevésbé voltak elégedettek a végeredménnyel, ezért folyamodtak Rick Rubinhoz segítségért, aki ekkoriban még csak rap zenekarok és a Slayer producereként volt ismeretes. Némi anyagi hozzájárulás fejében (250 000 font sterling, mai értéken kb. 90 millió forint..)  el is vállalta a melót, és ha már elvállata, egyben fel is játszatta újra az egész anyagot.

És még milyen jól tette! Peace v. Manor Session néven egyébként le lehet vadászni az egész eredeti albumot, amit Brown producerrel vettek fel, de én azt mondom, maradjunk a recenziónk tárgyánál az Electric-nél. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nem csak ’87-es esztendőben, de úgy nagy általánosságban is csak egyetlen lemez mérhető hozzá, ez pedig a Guns-tól Apetite For Destruction. Habár nyilván a Cult kezdte hamarabb az ipart és ők már rég ismert banda voltak mire kihozta a Guns az első lemezét, sőt még turnéra is elvitték a kis ismeretlen zenekarocskát, azért mégis ez az a két lemez, ami abszolút meghatározó, ami az üstökénél ragadja meg a hard rock műfaj lényegét és olyan tüzes, szilaj és parázs, mint talán egyetlen másik sem.

Még szokás (tévesen) emlegetni a Vain első lemezét, mint talán a korszak egy másik meghatározó korongocskáját, de ha az ember a szívére teszi a kezét, azért belátja, hogy gyakorlatilag nyomába sem ér sem az Electric sem az Apetite zsenialításának.

Jártamban- keltemben valamelyik nap a kezembe akadt egy second-hand üzletben az Electic cd egy igazán régi kiadása, igazi megsárgult borítóval, puritán, minimálisan szitázott cd-vel, amin még IFPI kód sincs, hiszen akkoriban (80-as évek vége) az a szervezet még nem létezett. Mondanom sem kell ez egy gyűjtőnek igazi kincs, hát, még ha a világ egyik legjobb hard rock lemezéről van szó!
Mivel valszeg ez a legelső kiadások egyike, kíváncsi voltam, hogy fog megdörreni otthon cucc és nem csalódtam.
Még mindig cefetül jól szól a lemez, egyáltalán nem poros vagy erőtlen, sőt! Ha rajtam múlna, tuti betiltanám a remasterelgetéseket! Ha-ha! Komplett életműveket vágnak haza ezzel a teljesen felesleges, költséges és ártó eljárással, de sajnos egy ilyen kort élünk. Visszatérve a hangzásra, emlékszem egyszer megmutattam az egyik spanomnak valamelyik számot a lemezről és helyből rávágta, hogy ez tiszta AC/DC.

Nekem nem tűnt fel, de valljuk be azon kívül, hogy csúnyán lenyúlták az AC/DC Rock n Roll Singer dalának a fő riffjét a Wild Flower-ben, tényleg kajakra úgy szól a lemez, mint egy AC/DC produkció. Na, persze ez nem baj, sőt akár hagyományőrzőnek is nevezhetjük ezt a hozzáállást, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Rick Rubin óriási rajongója Anguséknak és hát valljuk be a hangzásért ő felelt.

Rákanyarodva az zenei anyagra a már említett a Wild Flower nyitja a lemezt a „rip-off” AC/DC témával megadva az alaphangot a jó nyers megszólalással, húzós kettő- négyekkel Ian Astbury fantasztikus hangjával. A Peace Dog-al aztán igazán bepörög a lemez, azzal az egyszerű pöre szaggatott riffel és Astbury istentelen hangjával (őserő) Les Warner elemi erejű ütemeivel szabályosan pofán vág a dal. Nem úgy a Lil’ Devil, ahol szintén az alapra vett a témák uralkodnak, de ez is annyira fogós és ízes gitártémákkal van tele amilyeneket csak Bill Duffy tud pengetni.

Az Aphrodisiac Jacket kissé nyugisabb vizekre vezet, de azért ezt is megszaggatják középtájon és óriásaikat énekel benne Austbury. A rákövetkező Electric Ocean mind a mai napig programban van, nem is csoda, hiszen olyan király szólókat és dallamokat facsarnak ki magukból a fiúk, hogy mind a mai napig borsódzik a hátam tőlük, arról nem is beszélve, hogy régi punk hatásaik is kifigyelnek. A Bad Fun-al máris a száguldó országúton találjuk magunkat és amúgy punkosan, nyersen egészen repülünk egészen a King Contrary Man-ig.

Itt aztán fel is pattanunk az óriási Harley-ra és tökig húzzuk a gázt. Szabályosan 120 newtonméter passzíroz az ülésbe olyan iszonyatos húzása van a Les Warner dobolásának, amire rájön Astbury elemi erejű hangja, Billy Duffy megcsavart riffjei és Jamie Stewart döngő basszusai, a szóló utáni kiállásnál már szabályos extázisba esik az ember és együtt ordít Astbury-val, hogy a végére még jobban felpörgetett számmal szabályosan kitombolja magát. Iszonyatos erőt préseltek ebbe a tételbe, őzintén megvallom, ha kocsiban hallgatom mindig veszett headbangelésbe kezdek. Ha-ha! Na, ez ROCK! A Love Removal Machine-el megkapjuk a lemez slágerét, óriási téma egyébként ez is, zseniális, ahogy a végére beszúrják azt gitárszólózós részt.

Stílszerűen szerepel a lemezen a Born To Be Wild motoros himnusz Cult-osított verziója, én személy szerint nem tartottam volna szükségesnek feltenni a lemezre, de ha felkerült hát felkerült. Egyéb iránt jó kis zakatolós nótát kanyarítottak ki belőle, az ember szinte látja maga előtt, ahogy a dugattyúk ritmusra mozognak. Az Outlaw-val megint kint tálaljuk magunkat a végtelen utakon a szabadság semmivel össze nem hasonlítható érzésével, szinte érezzük, ahogy a szél az arcunkba csap és cserzi bőrünk a vakító napsütés. A Memphis Hipshake-el Austbury megénekli nekünk, hogy is kell rázni a csípőt Memphis-i módra és soha sem haza menni, hiába is hív a mama.

Ebbe a megtördelt dalba is iszonyatos groove-ot és energiákat pakoltak, méltó lezárása a lemeznek. Sajnos hiába volt idén a lemez 25.-ik évfordulója még sem jelent meg semmi féle jubileumi kiadása, pedig megérdemelt volna minimum egy olyat, mint a Love Omnibus Edition-je. Sebaj, ezzel együtt is az Electric egy korszak meghatározó lemeze, ami negyed század alatt mintsem vesztett fiatalos erejéből és parázs, tüzes hozzáállásából.

http://www.facebook.com/officialcult

http://www.thecult.us/