Ha valakit netán nem hoz lázba a címsorban szereplő zenekarnév, annak had súgjam azt, hogy szerintem két okból is érdekes lehet számunkra ez az év eleji lemezmegjelenés. Jó tudni, hogy a márciusban hazánkba látogató Helloween elnevezésű formáció hajdan (’94-ben) a „rózsaszínektől” nyúlta le Andi Deris énekes-dalszerzőt. Tudom, sokan nem fognak velem egyet érteni, de mégis azt írom: a cserével mindenki jól járt. A „tökösök” azóta már készítettek Deris-szel néhány bivalyerős albumot, a reflektorfényből közben egy kicsi a PC69-re is vetült, mondván: ez Andi volt zenekara. Viszont a helyére érkező David Readman se bizonyult kutyának; vele készítették el ’98-ban a zenekar csúcsalbumának számító Electrifiedet, rögtön az elején a hiper-sláger Shamemel.
Most viszont 6 év kussolás után vagyunk, ha nem számítjuk az alibi live-okat, kényszer best of-okat. Persze, ez az időszak nem Axel Rose-féle tétlenségben telt. Dennis Ward basszusgitáros neve példának okáért a supergroup Unisonic stáblistáján is megjelenik, és – úgy tudom – a többiek is be-bejárogattak némely stúdióba valamit felrántani.
Azonban a hat év az akkor is hat év; ilyenkor az ember fél tucatszor 12 havi termésnek a legjavát várja. Még ha jól tudja is: a valóságban csupán az utóbbi 1-2 év áldoztatott dalírásra. De ez mind mindegy: a lényeg, hogy a PC69 csapata egyenletes, profi teljesítményével ezúttal is meg tudott felelni az elvárásoknak!
Persze, nem mindenkiének, csupán azokénak, akik szeretik ezt a fajta muzsikát, amit nevezhetünk AOR-nak, avagy „dallamos hard rocknak”. Mondhatnánk: a Pink Cream - mondjuk a Bonfire-el egyetemben – a legamerikaibb német zenekar. Már az első dal eunuk-vokálja kiszelektálja a nemkívánatos hallgatókat. Szerintünk, akik nem köpködünk ilyenkor, ez a Land of Confusion egy kellemes, málházós nóta. Másodikként egy ismerős dalcím bukkan fel: Wasted Years! Természetesen ez nem az ismert Iron Maiden nóta átdolgozása, ezek saját elpocsékolt évek! Fontos dolog történik e dal által: máris megvan a lemez első „slágere”, az e műfaj sikerre vivéséhez elengedhetetlenül szükséges húzószám. A németek honlapján szavazni lehet kedvencünkre az új lemezről: nem véletlen, hogy a Wasted Years vezet, és csupán a setlisten utána következő Speciel szorongatja. Ez a szorongatás nem véletlen; erről is ugyanazon jó dolgok elmondhatók, mint az imént vesézett első helyezettről.
…és tulajdonképpen minden ezek utáni nótáról ugyanezt el lehet mondani. Mega-dallamok, kellemes tekerések, bomba refrének és refrén-bombák száguldoznak az éterben. Bon Jovi nyolcvanas évekbeli korszaka. Valóban mint egy best of. Mielőtt elunnánk magunkat, mindig jön egy jó szóló, vagy csak egy szellemes effekt (bár a legelején az arab zene paródiát most sem értem).
Hogy akkor miért „csak” egy négyes pompázik osztályzatként a cikk alatt? Újságunk szerkesztőségében úgy vagyok skatulyázva, mint aki a kemény zene tejszínhabosabb (krémesebb) fajtáit csócsálja szívesen, és ezt a skatulyát én nem is szoktam megtagadni. Azonban ennél a Ceremonial feliratú terméknél kicsit többre vágyom. Ezt hallgatni „csupán” egy nagyon-nagyon kellemes időtöltést jelent – persze ez is valami. Íme, öt fickó, aki az évek folyamán mindent megtanult erről a műfajról!
