Aki nem ismeri a Swans-ot, az törődjön bele, hogy pusztán szavak és mondatok által nem is fogja megismerni. Olyan szinten széleskörű a skála amin mozognak, hogy fölösleges címkékkel dobálózni és olyan szinten veteránok, hogy millió útról, de több lépcsőn át vezet hozzájuk az út. Pl. szereted az olyan modern metal zenéket, mint Sybreed vagy a Mnemic? Ők hivatkoznak a Fear Factory-ra, mint hatásra, akik hivatkoznak Godflesh-re, akik hivatkoznak a Swans-ra. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Swans nem is metal zenekar és ez csak egy volt a sok “influenced by” út közül, akkor úgy látszik a mérce.

Ennek ellenére az én ismerősi körömben a Swans rajongók száma nulla. Nem is ismerik Michael Gira bandáját, vagy ha mégis, nem jön be nekik. Ennek lehet az is az oka, hogy azért a súlyos zenék közül sem éppen a populáris irányzat előadói, másrészt azért 96 körül feloszlottak és csak 2010-ben tértek vissza. A visszatérés pedig nagyon erős volt, pedig Michael Gira frontember/karmester mellett, a zenekar legnépszerűbb korszakának énekesnője, Jarboe nem volt tagja az új felállásnak. A 2010-es visszatérő My Father Will Guide Me up a Rope to the Sky, minden zsenialitása ellenére is szinte kislemez szinten van a tavaly kiadott monumentális The Seer-hez képest. Mintha két különböző zenekar készítette volna az albumokat. Utóbbin egy kicsit lemezen is átélhetjük, milyen élőben a Swans, a jó hosszúra nyújtott, lassan kibontakozó nótákkal. Az előző gondolathoz visszatérve először meglepődtem, milyen sokan is vannak a koncerten, hiszen azért ez nem egy könnyű zene. A másik meglepetés pedig az volt, hogy olyan szinten tele volt külföldiekkel a helyszín, hogy egy darabig azt hittem valami kollektív szívatás részese vagyok. Bárhová álltam, tuti angolul ugattak mellett. A sorban, a ruhatárban, a slozin, a pultnál, a nézőtéren. Minden esetre a koncert előtt egy úriember jól összefoglalta kik is ők! “Swans? They are fucking legends!”

Az előzenekar Xiu Xiu-t amikor lecsekkoltam a koncert előtt, azt láttam, hogy valami baromi népszerű fiatal (értsd, kb 10 éve létező) zenekar, akik elég elborult, elektronikával fűszerezett ütemes avant-garde zenét tolnak. Igen meglepődtem, amikor csak az alapító Jamie Stewart állt ki, azaz ült le a koncertre, egy szál akusztikus gitárral és egy kütyüvel. Így aztán teljesen más volt hallható, mint a lemezen, totál unplugged volt az egész. A egész előadás olyan volt, mint Jamie Stewart maga. Borongós, bánatos, beteg és meglehetősen szuicid hangvételű, ami a  madárcsicsergéses field recording-okkal még furább hatást keltett. Nem tudom hány Xiu Xiu rajongó lehetett a koncerten, nekik biztosan egyszeri és megismételhetetlen élmény volt, engem inkább untatott, de legalábbis semmi kedvem nem volt ilyen lehangoló zenéhez.

A Swans-ra igazán nem lehet, hogy a múltjukból élne. A két és fél (!) kibaszott órás koncert alatt mindössze egy régi Swans, és két újkori Swans nóta hangzott el (igazából inkább két fél, lásd setlist), a többi mind-mind új dal volt. Csendesen bekezdtek a To Be Kind-al, kevés aláfestő zaj és Gira karizmatikus éneke, hogy aztán még erősebbnek hasson, ahogy a húrokba belecsapva berobban a tonnányi súlyú és hangerejű vaskos sound. Bizony nem véletlenül osztogattak füldugót a koncert előtt és sok puhány használta is őket. Rohadt hangos volt. A felállás változatlan az újjáalakulás óta, jószerivel vén fószerekkel van tele van a banda, így külön hihetetlen, hogyan tudják nap mint nap végig nyomni ezt az intenzív programot. Gira énekes/gitáros melett ott volt még egy gityós, bőgős és dobos, valamint egy perkás/mindenes és egy “zajkeltő”. Néha olyan hangszereket használtak, amiknek nem hogy a nevét nem tudom, de még lerajzolni sem tudnám őket. Az előadott zenéről így nem is fogok igazán írni, mert annyi értelme lenne, mint vak embernek magyarázni, hogy mi az hogy “piros”.

Hogy mennyire volt élő és organikus az előadás, arról mindent elmond, hogy Gira tényleg inkább karmesterként, mint frontemberként van jelen. Alapvető képe a színpadnak, hogy egymást nézik és Gira adott jelére hangzanak fel a hangszerek. Egyfolytában mutogatja a tagoknak, hogy mit merre hogyan játszanak, de olyan részletességben, hogy rámutat, “Ne azt a cint üsd, hanem a másikat!”. Aki pedig nem maximálisan teljesít annak nincs kegyelem. Sokat hallani arról milyen nehéz ember is Michael, amihez kétség sem fér, amikor gyakran lesajnálóan csóválja a fejét a bandája egy-egy tagjára, amiért valami éppen nem úgy szólt, hogy ő elképzelte. A közönség felé kommunikáció helyett is inkább csukott szemmel “befelé” vagy a zenekarfelé kommunikált. Néha kedvesnek tűnően mosolygott, de például a rajongásukat egy zászlóval kifejező fanoknak is mutatta a második alkalommal, hogy “Elég lesz!”. Ha már közönséggel való kommunikáció, azt azért nagyon gáznak tartom, hogy Debrecenfalván egy Ganxsta Zolee koncerten is nagyobb a security jelenlét, mint itt és Girának a maga majd’ 60 évével magának kellett többször rendre teremteni az első sorban a monitor ládán fetrengő, sörét lögybölő balfaszt, sikertelenül.

Bármilyen fárasztó is volt koncert, hatalmas erény, hogy habár senki nem szólta volna meg a zenekart, ha csak másfél órát játszik, rendesen elnyújtották a műsort és totál széthajtották magukat az intenzív show végére. Nem volt kapkodás, annyira és olyan hosszúra húzták el a nótákat, ahogy azt kellett, az utolsó dal-egyveleg közel egy órás volt! És ez a baromi jó, hogy aki Swans koncertre megy, az gyakorlatilag láthatja/hallhatja az új nótákat az alkotásuk folyamatának közben. Megnéztem pár videót, pár hónapja még jóval másképpen tolták az adott dalokat. Érdekes módja ez az alkotásnak, hogy a pár perces, egy szál akusztikus gitáros kezdeményekből koncert közben formálódnak a nóták félórás opuszokká. Ezeknek láthatja egy olyan egyszeri lenyomatát a rajongó, amit soha máskor nem fog. Ahogy Gira fogalmazott a The Seer-ről is, az album maga is csak egy snapshot a dalok aktuális állapotáról, amik koncertről koncertre formálódnak. Röviden, óriási élmény volt a koncert, tele meglepő fordulatottak.

Swans setlist:

To Be Kind
Mother of the World / Screen Shot
Coward
She Loves Us
Nathalie
Encore:
The Seer / Toussaint Louverture Song / Oxygen

(A képek nem a koncerten készültek, kivéve az utolsót, amit a quart.hu-nak köszönhettek)