Csupán három évet kellett várni két The Dillinger Escape Plan nagylemez között, ami engem Greg Puciato énekes nyilatkozata után kezdett igazán érdekelni. Greg az eddigi legváltozatosabb TDEP albumot ígérte. Talán nem tévedek olyan nagyot, ha azt mondom, hogy a Dillinger albumok nagy részben egy sémára mentek, aminek a központjában a kiszámolhatatlan groove-ok kaptak helyet. Ez azért nem teljesen igaz, mert szinte mindegyik lemezen helyet kapott egy-egy (vagy tényleg csak egy) tétel, ami teljesen eltér a többitől, tiszta énekkel esetleg egyéb hangszerekkel, ezek közé tartozik például a Mouth of Ghosts. Az elképzelésemet 2010-ben cáfolta meg a csapat az Option Paralysis című lemezzel. Kijelenthetem, hogy az volt az addigi legváltozatosabb TDEP lemez sok tiszta énekkel, lassú számokkal, de ugyanúgy matekkal és kiabálással a középpontban. Még Mr. Bungle behatások is érezhetők voltak, ami az Irony Is A Dead Scene Ep-n kisegítő Mike Patton miatt nem ismeretlen a zenekarban. Az előzetes dalok előtt azt reméltem, hogy a The Dillinger Escape Plan zeneileg túlképzett tagsága most tényleg mindent bevet és megcsinálja az év albumát.
Prancer: Valahogy az először közzétett dalokban sosem csalódom kellemesen. Egyébként a Prancer tetszett, meg tetszik is, csak nagyon rá voltam készülve, hogy valami váratlannal rukkolnak elő, és ez inkább az átlag TDEP volt. When I Lost My Bet: Még ha ez is olyan dal, ami nem számít újdonságnak, engem eléggé sikerült megfognia, például a disszonáns gitárszóló vagy a „magyarázós” rész, meg már az eleje is, ahogy az ordítás és az összes hangszer ugyanabban a ritmusban szólal meg, ami természetesen precízen ki van számolva. Ha más nem, a When I Lost My Bet-hez készült videó biztosan emlékezetessé tette ezt a dalt. Nothing’s Funny: Nagyon jó. Azóta is egyik kedvencem a lemezről, jó a vokállal megspékelt refrén, ahogy az egész dal.
Talán olyan nagy meglepetést nem is okozott a One Of Us Is The Killer, de semmiképpen nem egy unalmas rutinlemezt kaptunk, sőt…Ami más a korábbiakhoz képest, hogy sok szám van ami átlag dillingeresen kezdődik, de szépen bele van rakva egy tiszta refrén vagy akár egy teljes kiállás, ahogy a Paranoia Shields-ben is. A gyors részeknél is több a dallam és másféle, mint eddig, de nem üt el a TDEP profiljától. A címadó One Of Us Is The Killer szerintem az új album Parasitic Twins-sze. Nagyon hasonlít a felépítése hozzá csak kicsit sokat ismétlik a refrént. A már említett Mr. Bungle-ös elemek például a Hero Of The Soviet Union-ban kapnak helyet. Aki ismeri az általam igencsak kedvelt (már nem működő) Mike Patton vezette zenekart, az egyből rájön melyik részre gondolok.
A lemez tartalmaz egy furcsa átvezető instrumentális számot (a pontos címét most nem írnám le), de szerintem teljesen elhanyagolható lett volna. Számokon belüli intróra még mindig nem ad igazán a csapat, de talán itt a legmagasabb az arány, ha az eddigi lemezeket nézzük. Például a záró The Threat Posed By Nuclear Weapons-nál nagyon eltalálták az intrót. Érdemes megemlíteni még a Paranoia Shields felénél hallható kiállást, ami teljesen megváltoztatja a dal hangulatát. Összegzésképpen nálam egyelőre egy szinten van az előző albummal, nagy csalódás nem ért, remekül összerakott, jól megírt lemez. Aki élőben is szeretné látni/hallani az új lemezt, az október 6-án teheti meg az A38 fedélzetén, az elővételes jegyárusítás már megkezdődött.
