Egyetemistának lenni jó, pécsinek lenni jó, zenélő pécsi egyetemistának lenni PENiglen kikúrt jó, a sör nem vizes (nagyon), a biztonságiak nem bunkók (nagyon), a lepény nem drága (nagyon), a buli az van (még nem nagyon, de majd!). Lényegében így summázhatjuk a visszatérő Pécsi Egyetemi Napok első felét. Mielőtt bárki mást mondana, jelezném: rockerilag is BŐVEN volt mit keresni a Bőrgyárban, már annak, akinek nem az Acélszív az alfa és omega; és e valami nem pusztán a skótmintás miniszoknyák és elhagyott félüveg szeszek alján volt csak lelhető! A 0. nap még nem sokat, de valamit csak-csak.
Összevisszafoglaló. Egy.

Máté fotós hozzám fel, 2 üveg bor belelkbe be, zsák sültkrumpli szatyorba be, gyárba indíts. A bejáratnál kellő szarakodás-tolakodás, nem adnak sajtós passzt, csak jegyet; mindegy, már lepereg évek fesztiválos gyakorlatáról ez a szokásos szopás. 10 méterre az entertől egy hatalmas, glitteres-fátylas Csillagkapu-replika (Csillámkapu! hö), aki nem esik át az ékzárak között, az majd az arcába villanó pszichedelikus fényfestéstől, ami egy bazinagy fekete-pink, fénystúdiónak berendezett VW hippibuszból vetül elő. Erős belépő. Az emberek még téblábolnak, a póló nagyon olcsó bár túl minimál, érezhetően több a magukkal kezdeni nagyon nem tudó fiatal és a tanácstalanul tévelygő 30-as: ez a nap, mondjuk ki, vagy ne, bizony Ákosra volt kihegyezve. Minden PEN-poszter mellett külön Ákos-poszter a városban, mondom wtf… Hogy ez mennyire az ő menedzsmentjének erőszakossága, mennyire a szervezők saját igénye, számomra rejtély, de kb. annyira érdekelt, mint a fesztiválgyros pontos összetétele: gondoltam, jobb erről se tudni. 2 sátor, 3 színpad, 4 kajás, az est végére úgy 4000 ember, nem rossz kezdet, bár őszintén szólva a 0. nap Ákos-Irie Maffia-Random Trip kombója túl lineáris menüett volt a rockeri ízlésnek.  Azért a 4-20 fős társaságok állandó interakciója és egy kis egészségesen lokálaptrióta felhang oldottabb hangulatot, szolid pezsgést adott az egésznek, amit más feszteken aligha érezni. Még nem indult be a bugi, se a nosztalgiafaktor, de a hely tökéletes választás: a romló falak szépen elkerítve, úgy-ahogy helyreszögelve, mesekönyves, színes mintákkal újjá „varázsolva”. Biszbaszárusok helyett minőségi kézműves termékek, kürtőskalács, relatíve olcsósított pincészeti borok, nyugisziget elkerítve a fesztiválplebs feje felett embernyi babzsákokkal – ideális hely a romantikázásra, vagy a kirókázott szalonnal bélelt árok helyett leszenderedni. Amikkel, meg kell hagyni, nemigen találkoztam. Szóval felálltak a játékosok, látszott, lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere. Nem is fecsérlem a szót, majd másnapokon, szóval akkor jöjjenek a fellépők:

ÁKOS
Na hát akkor, most idézem magamra a magyarok haragját, de ez a munkám. Hogy mondjak valami jót: Ákos szép, egyenletes, zengő hangja 25 éve közel változatlanul szól, valamint az országban egyedülálló méretű, már-már Gundam Wing szinten epilepsziába hajszoló fokon csilivili, szupersztári volumenű színpadi showja hihetetlen. Koncertjében semmi más értékelhetőt nem találtam. A szekus nem engedett be a backstagebe: Irie-ékkal (ismerősök!) váltottam volna pár szót, mintha ott lettek volna, erre igazi tőzegtapló recsegéssel megkaptam, hogy te ide nem mész be kisfiam, hiába van jegyed, passod, ide csak az mehet be, akinek KÜLÖN LILA STAFF karszalagja is van. Amit, utólag hallom ám: egyesek szerint CSAK Ákos osztogatott a SAJÁT stábjának… Sőt még a FOTÓSOKAT se engedték be a színpad előtti sorba fényképezni lila csík híján. Na most ha ez nem fölösleges önfényezés, akkor nem tudom mi az, de lelke rajta, a tetszésemet nem nyerte el. A számok még kevésbé. Mert akiben Ákos még szintis-színész-költő-rockerként él, abban most összetörök egy picike világot: a 2084 ellentmondást nem tűrő, váz egyszerűségű, parasztugráltatós elektropop, egy nagy, költői semmi, a megvalósult tipikus sztereótöltelék. Szomorú ezt írni, mert én is sokáig (1996-2004 között konkrétan) kedveltem zenéjét, igényes szövegeit, de megítélésem szerint Ákos pontosan azzá lett, ami ellen dalolt egyszer: egy ideális popsztár. A magyar popzene Coelhoja. Látni a színpadon is alig lehetett, azon kívül pedig egyáltalán nem: élesen elkülönült a fesztiválrétegtől, jött és ment, akár egy fantom, nehogy megzavarjuk köreit mi, alacsony szintű műélvezők. Az egész dolog fonákja az, hogy meglepő mennyiségű diszkópozitív külsejű (és viselkedésű…) egyén tekerte a már a 80’s években is gáz, de Spigiboy óta újra felfedezett kígyófigurákat egy olyan előadó számaira, aki egyszer a verseit foglalta dalba, és képes volt érett embereket megríkatni. Totál paff, de nem a jó értelemben. Inkább a VIP-ben elárvult sörikék fenekére néztem. Egy gyorsan és kínkeservvel lezavart visszataps után azonban a Converse színpadnál sokkal pozitívabb élményben volt részem az

IRIE MAFFIA

jóvoltából. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy rockerilag(!) is nem kevésre értékelhető koncertet adott a piszkos 11es, nem pusztán a bennük zakatoló Irie Rocktrionak biztosított nagyobb zenei térnek hála. Igen, ugyanis, ha valaki még mindig nem tudná, a Dési-Havas-Szekér (dob-basszus-gitár) hármas hivatalosan is egy igen ütős, garázsos-táncos formációban fut a „Nagy Banda” mellett. Meg is igyekeztem Dokiékat interjúvolni, de A.) teljesen ki voltak fingva, és B.) egyelőre a Rocktrio sajnos hiátuson van…  Vissza a koncertre: ugyan nem kapott el most az IM bulikra jellemző eklektikus totál felhőtlenség, de így is egy vérprofi, lendületes, boldog, és nagyon változatos koncertet adtak, iskolapéldáját a minőségi hazai zenének. Különösen kiemelném rockerkomáimnak a lángoló Fever in her Eyest és a harcias Bloodshot Eyest! Ugyan Sena szegény panaszkodott hátul, hogy a rossz szellemek nagyon körbetáncolták őket ma éjjel, de le van minden ott ahol: a tökig telt sátorban nagyon hálás, nagyon sikítós, kicsit nedves közönség ropta, hogy a föld is rengett. Na MOST kezdődött el tényleg a PEN.

Zárásnak maradt (minden napra, de most térek ki jobban rájuk) a  RANDOM TRIP,

ami Delovszky Jávor puskakezű Turbo-dobos és DJ Q-Cee jamzenekara. Rajtuk kettejükön kívül állandóan változik a felállás, legsűrűbben énekesek terén – rock, funky, raga, triphop, egy kis finom pszichedélia és afrikai-déli zenék keverednek elsősorban a mindig kiismerhetetlen, mindig egyedi, és mindig hihetetlenül laza és színvonalas showban. A tárt szemű döbbenixek és belassult segglengetések szüneteiben annyira beszívott a varázs, hogy többen rá-ráimprovizálgattunk pár dallamot csak úgy magunknak a hallottakra. Természetesen nem lett volna teljes a trip Busa Pista, MC Kemon és Sena parádés vendégeskedése nélkül. Kérdés nincs: mindannyiukban ott van a rock, nem is kicsit.

Utánuk (meg egy príma és jól megrakott kemencés lepény után, amire aztán feszt végéig éheskutya-hűséggel visszajártam) már bizakodóbban tértem nyugovóra.