A látszat csal. A lemezcím nem egy tehetségkutatós süvölvény munkáját hivatott takarni, hanem ez, kérem, vegytiszta hard rock, helyesebben HARD rock. Ugyanis kezdetben volt a Hard – Kalapács Józsi, hazai metal-ikonnal. Majd a tagság úgy döntött, ikonság ide vagy oda, „Kalács” nem elég a nemzetközi hírnévhez. Más kérdés, hogy a trónt öröklő svéd dalnokkal sem lettek világhírűek, de legyen ez az ő problémájuk.
Jocónk, íme most, megalapította a magyar frakciót; Mirkovics „Zserbó”, volt eddás basszer, a számtalan pop-csapatban megfordult Borbély Zsolt, Szebenyi Dániel „szintis”, és Vámos Zsolt gitáros részvételével. Átfedésekről, idáig vezető tagcserékről, névváltoz(tat)ásról most inkább dugó – kétlem még azt is, hogy maguk a tagok tudták követni az eseményeket.
Mindenesetre, amikor kiadójuk főnöke nekem, mint sajtósnak (imádom a trappistát) elküldte a lemezanyagot tartalmazó webes felület jelszavát, megnyílt (open)…felettem az Ég (ez már csak azért is figyelemre méltó teljesítmény, mert fölöttem egy galéria plusz még három emelet terpeszkedik), és a következő szózatot hallottam: „Gyenge kezedbe helyezem ezt a KARDot. KARD ki KARD, írjál róla! Közben ne feledd: KARDtól vész, ki HARDdal élt idáig! Ha megfelelően súlyosnak, jó minőségű fémnek tartod ezt a KARDot, KARDoskodj mellette, de ne aKARD dícsérni azon paramétereit, melyek nem tetszenek! Nyugodj meg: jobban be fog jönni neked, mint a KARDa Beáta.”
Mivel ily ékes szavakra én nem vagyok képes, csak annyit írok: vesézzünk! A Karma, mivel egy intró szerepében leledző gitárszóló - egyébként a szólók, végig csodálatosan rendben vannak! – szöveg híján nem derül ki, kinek a karmájáról is van szó. A tradicionálisan hard rockos indítás mintha azt üzenné: „ortodox kalapácsisták, meneküljetek! Itt és most nem lesz ördög testvér, nem menekül a sánta kántor, és a „zsoltár” sem fog metálba váltani. Itt és most nem lesz Itt és most”.
Az újrakezdés kódja (ez lett volna eredetileg a lemezcím) nemzetközi szinten indul, kár, hogy a refrénnél szétmállik a dal. Szerintem én vagyok Magyarországon az egyetlen ember, aki a szeptembert várja (a Uriah Heep koncert miatt), de ez már nekem is sokk volt. Az Addig égjent hallottam már, mint lemez-előzetest, szerintem egy átlagos hard rock (vagyis kard rock) nótáról van itt szó. Azonban A gyertya lángját hallgatva (minő képzavar) az albumot jófajta bestsellerhez tudnám hasonlítani: már eleve nem indul rosszul, és egyre jobb, izgalmasabb lesz. Íme, az első érdekes verze, kiegészülve egy bomba-refrénnel. A vér kötelez újabb málházást jelent, mely (ismét) pörgő refrénbe torkollik. A Tűzön vízen lélektani értelemben pont jókor jön ahhoz, hogy nehogy ráunjunk a dalok hömpölygésére. Egy aranymarkolatú kardban lefogadnám: ezt a nótát fogja felemelni a közönség. Már csak azért is, mert húsz éve ilyen elképzelhetetlen lett volna: Kalapács József és Rudán vezetéknevű druszája duettet énekelnek!
Nekem azért had legyen a kedvencem a Szomorú szombat! Középtempó, a la Whitesnake. Akármennyire nem tűnik józan kijelentésnek, vállalom a felelősséget: Coverdale-ék repertoárjába is beférne a nóta! Ezek után, Fekete ég alatt mintha egy vonat robogna át rajtunk. Az Életemet töltöm pedig ismét igazi rock-sláger. Az Életjel a CD legdirektebb dala, így, Kalapáccsal nagyot üt! A majdnem címadó A dal legyen szívemen az úr volt az a zongorás zöngemény, mellyel a régi-új zenekar legutóbb az Eurovíziós Dalfesztiválra nevezett. Maradjunk annyiban: az utóbbi időkben e nemzetközi megmérettetésre kijuttatott hazai dalokat minden szempontból és magasan alázza. Talán ha bevették volna a dalszerzés folyamatába a megkerülhetetlen Rakonczai-Geszti párost, legalább egy-egy bekszrítbojszos dallamsor vagy gyengécske szóvicc erejéig…
Azonban a szövegeket maga az énekes úr írta – nem kis meglepetésemre, mert legelőször Horváth Attilára tippeltem. Ugye, már ez is felér egy dicsérettel?! Nagy utat tett meg a srác a „gyűlölnek – zűrös-hangos a zeném” (Pokolgép-szöveg) óta. Nem idézek, győződjön meg mindenki maga e mondat valóságtartalmáról.
Bár régi Pokolgépet (majd Óment), mint „mindenki”, én is hallgattam, bevallom: számomra a „gép-zene” a Rudán-érában teljesedett ki. Amikor először fel kellett kötni az államat Jocó miatt (pedig meg sem pusztultam), az egy Mobilmánia koncert volt Miskolcon, ahogy a Budapest című P. Mobil-slágert oly csodálatosan elnyomta (vagy fordítva kellett volna írni a két városnevet?). Hangja az évek, évtizedek folyamán beérett, mondhatnánk „csárlisabb” lett.
Tudom, ezzel a véleményemmel, csakúgy, mint szeptembervárásommal, egyedül maradok, de amellett kardoskodom: ez Kalapács eddigi legütősebb munkája. És gyanítom, az év egyik legjobb, legkellemesebb „hungarikuma” lesz.
