Imádom a nyarat! Negyven fok, izzadás, de legalább lehet császkálni, na meg persze jönnek a várva várt fesztiválok is. Egyikről beesni a másikra. Sajnos megtapasztaltam még valamit. A modern embernek már nem az autómosás az eső tánca. Nem, sokkal inkább a fesztiválozás. Egy hét alatt két fesztiválon voltam, és mind a kettőn szakadt az eső, vagy éppen diónyi jégdarabok potyogtak az égből. Egész júniusban jó idő volt, de amikor elkezdtem összepakolni a cuccomat Hegyaljára, leszakadt az ég, és nem is akart elállni az eső. Mit teszel ilyenkor? Nincs mese, menni kell Tokajba ugyanis a borok városában olyan bandák lépnek fel most, amiket egyszerűen bűn lenne kihagyni! Hátizsák a kocsiba, kazetta halom az anyósülésen, hogy legyen mit hallgatni, és akkor irány A HEGY!
MÉSZÁROLÓS NAP:
Szerda kora délután érkeztem meg a fesztiválhoz még a hivatalos kapunyitás előtt jóval. A Teknősbéka házban átvettem az igazolványokat, és nem volt más hátra fel kellett fedezni a területet. Első Hegyaljás voltam, így nagyon kíváncsi voltam milyen maga a hely, amiről annyit hallottam, amit még csak videókon, képeken láttam. Meglepődtem! Elsőre marha kicsinek tűnt a terület. De csak tűnt, mert rájöttem, hogy pont jók az adottságai. Nem kell irtózatos tempóban rohannom az egyik színpadtól a másikig, hogy időben átérjek, sőt még egy itókát is tudok venni simán. Apropó itóka, na meg persze akkor az árak is. Viszonylag pénztárca barát rendezvényről beszélünk. Az itallap áraival igazából semmi bajom nem volt, mintha bemennél egy normál pub-ba, vagy talán még olcsóbb is. Kajálni viszont ötszáz alatt nem tudtál, és igazából ennyiért még eléggé pöttömnyi adagot adtak. Mindegy is, mert nem enni jöttem! Első nap még igazából a rendezkedésről szólt a szervezők, „kiállítók” részéről. Nem is csoda, hiszen az eső mindent szétáztatott, feláztatott. Állt a víz az egész fesztivál területén, amikor meg már azt hitted végre jut majd neked is egy kisebb száraz terület, akkor meg elkezdett megint esni.
Az idei fesztivált lényegében a Pepsi színpadon délután ötkor a Magma Rise nyitotta, akik a nem rég megjelent The Man In The Maze albumukat mutatják be a nagyérdeműnek. Azért ahhoz képest, hogy nyitó koncert, voltunk rajta egypáran. A hangzás néhol nekem kicsit gyenge volt, de a keverőnél viszont tényleg jól szólt. Mindeközben pedig elkezdte a Borsodi nagyszínpadot kezelésbe venni a The Grenma. Igazából Csongiék zenéje kegyetlen messze áll tőlem, de a fiatal kislányoknak nagyon bejön, bár nem értem, hogy miért, de hát kinek a pap….
Természetesen eközben a Malátabár színpadán is elkezdődött a buli, itt fel is figyeltem egy tehetséges space-es hangzású csapatra a Jupiter Trip-re. Egyedül az énekes hangjával nem voltam kibékülve, totál elszállós, elmebajos zene lehetne, de amikor neki kezd dalolni a csávó, hirtelen mintha több tonna súlyt aggatnának rád, ami a repülésből visszaránt a földre. (Amúgy a magyar zenekaroknak kilencven százalékának ez a baj, hogy gyenge az ének) Fontos megjegyeznem, hogy igyekeztem minél több buliba belenézni, ha nem is a kedvenceim, vagy teljesen távol állnak tőlem, akkor is érdekelt minden! Az idő teltével elkezdett kirajzolódni, hogy ki milyen koncertre is jött. Megjelentek a Slayer pólók, és a szűk farmeres, fültágítós (még mindig a világ leggusztustalanabb dolga) baseball sapkás gyerekek. Nem lenéző ez a gyerekek kifejezés, de tény, hogy az átlag életkor tizenöt és húsz között mozgott. Nem mintha én annyira idős lennék, de na. Tehát jöttek ezek az arcok, na mire? Asking Alexandria-ra, ami a mostani metalcore egyik fő hírnöke, de azért előttük még volt egy-két jobb koncert.
Például itt ez a Newsted, vagy mi a fene. Sajnos az interjúról lecsúsztunk, így csak a koncert élmény maradt, de ez sem volt kutya. Érdekes volt, hogy ahogy álltam koncert előtt a kordonnál, és hallottam a mellettem ácsorgókat beszélgetni volt, aki azt sem tudta, hogy ki az a Jason Newsted, neki csak az a lényeg, hogy elkapjon valamit. Erre igazából mit tudsz mondani? Csodálkozol, hogy nem hallasz szegény srácról? Egy kiváló zenész, akit egyszerűen alulértékelnek. Oké, most végre kezdenek vele is foglalkozni, de ezt csak a nem rég kiadott Metal EP-je kapcsán, de még így is kevés reflektorfényt kap. Meg voltam lepődve, hogy félhétkor kezd. Ilyen korán még eléggé kevesen voltunk, de azért az idő teltével jöttek a népek. A basszusgitárosból lett frontember még így ötven évesen is eszméletlen energiát sugároz. Ahogy headbangel meg az egyedi stílusa, ahogy császkál a színpadon, miközben tolja a húzósabbnál húzósabb témákat. Az augusztus hatodikán megjelenő Heavy Metal Music című első nagylemezéről már ismert Heroic Dose-al nyitottak, majd következett a EP-ről a Soldierhead, Godsnake, King Of The Underdogs trio. A műsorból egyértelműen nem maradhatnak ki Metallica-s elemek sem, mint például a Creeping Death outroja, ami átment egy kisebb jammelésbe. A Skycraper-ben engem meglepett, hogy Jason gitárt ragadott, jó lehet, hogy ez nem volt olyan váratlan. A rövid műsor idő miatt, nem maradt már sok idő, pedig még szívesen néztem volna, ahogy zúznak, de így is kaptunk még egy Whiplasht, egy Motörhead We Are The Road covert, és egy Twisted Tail Of The Comet-et. A műsor nagyon egyben van, és remélem, hogy ősszel láthatjuk a srácokat Budapesten, egy klub buli keretein belül is. 
A legendás basszeros után átsétáltam a másik színpadhoz ugyan is az Every Time I Die nyolckor kezdi szétszedni a színpadot. Azért szeretném megjegyezni, hogy közben a Maláta színpadán pedig a Bohemian Betyars játszott, és számomra meglepően nagy nézőszám előtt mutatták meg, hogy mit is tudnak, de vissza a metal színpadunkhoz. Eddig nem ismertem a zenekart, de biztos vagyok, hogy bele fogom ásni magam a zenéjükbe egy kicsit jobban. Keith Buckley énekes eszméletlen módon élvezte a zenét, és egyből magával ragadott ez a hardcore-metal core-os feeling akkor. Mentem egyből pogozni én is, pedig kezdek már kiöregedni ebből. Azért túl sokat itt sem tudtam időzni, hiszen a nagyszínpadot a Subscribe vette birtokába. Az utolsó Bookmarks lemezük szerintem itthoni hallgatásra tökéletes, és koncerteken még mindig nem állja úgy meg a helyét, ahogy kellene. Illetve, nem hangzik úgy, ahogy kellene. Tudod olyan ez nekem, mint a Hobo zenéje. Szeretem, de koncerteken nem bírom elviselni. Szépen gyűltek az emberek a nagyszínpad előtt, és nem egyszer kialakultak hatalmas circle pit-ek is, Bálint nagyon nagy showman még mindig. Ahogy lemászik a pogóba, és onnan énekel, azzal rendesen meg tudja bolondítani az embereket. Értem, hogy X év után unalmas már az első lemezes dalokat játszani, de én még mindig abban érzem az igazi Subi feelinget. Mind a három albumuk jó, csak mind máshogy. A Sanity-ben van meg leginkább az az őrület, amivel a koncerteken totál el lehet veszteni az agyadat, amivel felhívták a srácok magukra a figyelmet anno. Viszont ez csak az én véleményem. A többség imádja élőben a harmadik lemez dalait, és a Between Heaven And Her-t, ami előlépett az X-man helyére koncertzárós dallá. Azért örültem, hogy a Crowd Of The Nobodies még nem került le a számlistáról, és azt is hallhattam. Igaz, hogy a srácok marha erősek élőben, de tudja mindenki, hogy eddig az ének volt a gyengepont élőben. Ellenben most Máté úgy hörgött, hogy csak néztem, és Bálint hangja is eléggé rendben volt. Kedvet kaptam, hogy megnézzem őket megint!
Vicces, hogy mikor úton voltam Tokaj felé, pont akkor beszélgettem arról, hogy vajon az Aljas Kúszóbab még létezik-e? Na meg persze, hogy mennyit röhögtünk, anno az Itt Jön A Yeti-n még általánosban. Mit látok a programfüzetben? Fél tízkor AKB a kisebb színpadon. Ezek után egyértelmű volt, hogy ezt nem hagyom ki. Kicsi nosztalgia, egy könnycsepp morzsolás a szem sarkában, és irány a nagyszínpad, megnézzük milyen is ez az Asking Alexandria.
Lehúzni nem akarom a bulit, mert sokan kíváncsiak voltak a srácokra, és ügyesek is, tudnak zenélni, de egyszerűen ez a zene még mindig nem nekem való. Annyira tucat, annyira nincs benne egy olyan riff, ami elkapna, de ez csak számomra van így, lehet más meg a fél karját oda adná, hogy láthassa őket. Ízlések és pofonok. Láttam, letudtam, elfelejtem.
Amúgy is egyértelmű, hogy a nap fellépője a Slayer. Meg is telt rendesen a nagyszínpad előtti küzdőtér, és elkezdődött a skandálás. Az utóbbi években volt szerencsém többször látni a csapatot, és bátran kimerem jelenteni, hogy ennyire erősek nagyon régóta nem voltak. Látszik, hogy Arayanak van kedve turnézni, élvezi a koncertezést. Kerry még mindig őrültként headbangel, teker a gitáron, és ez által magával húzza Holt-ot is, aki így szintén a maximumot képes nyújtani. Aztán itt van ez a Bostaph gyerek, aki marha sok kritikát kap, hogy nem tesz jót a zenekarnak, meg amúgy is gyengén dobol. Ez mind marha nagy baromság! Jót tett a zenekarnak, hogy lett egy dobos váltás (megint) és nem ültek meg, mint a tó alján az iszap. Így, hogy egy hét alatt másodszorra láttam őket, ez teljesen egyértelművé vált. Összesen tizenöt számot toltak, ami kettővel kevesebb, mint a Graz-i SeeRock Fest-en, de így is azért egy válogatott anyagot kaptunk a képünkbe.
Már-már szokásos World Painted Blood-al nyitottak, ezt az a szám, amit még mindig nem tudok megunni. Egyszerűen ilyen A Slayer szám. A számlistán sokat nem variálnak, Disciple, Spirit In Black, Hate Worldwide, Mandatory Suicide, Hallowed Point, Dead Skin Mask, Seasons In The Abyss, Raining Blood, aminél meglepő mód megint elkezdett esni az eső, ellenben most a koncert nem maradt félbe. Eszméletlen érzés látni, hogy Araya, King, Holt mennyire egyszerre pörög, penget, teker. Mintha balettet néznél, ahol minden mozdulat taktra pontosan be van gyakorolva, csak itt az a különbség, hogy ez náluk szívből, lélekből jön, és nincs semmi gyakorlás az öltözőben, hogy „srácok a Chemical Warfare alatt, majd így bedőlünk, és Kerry, Garry így pengettek, és rázzátok a fejeteket, én meg tekerek ezerrel”.
A ráadásban itt is két szám került elő, a South Of Heaven-t és a szokásos koncertzáró Angel Of Death-et. Nem hiába World Domination a turné neve. Slayerék az uralmuk alá hajtották a Tisza kempinget, csak előtte még kicsit le is gyalulták velünk együtt. Az meg csak hagyján, hogy a koncert után éjjel még kijöttek a fesztiválozók közé bulizni is a srácok. Várjuk az új lemezt, és továbbra is csak ilyen lendületet tudok kívánni a bandának.
Amikor azt hiszed, hogy már vége a napnak akkor döbbensz rá, hogy bizony itt még azért vannak programok, amiket meg kell nézni, illetve bele kell nézni. Lassan már hajnal egy és itt állok a színpad előtt, és Dez Fafar-áékat nézem, de minek? Sokan vannak meg nem is olyan rossz zene ez a Coal Chamber, de egyszerűen nem bírom elviselni a kis agresszív golyót még mindig. Ennyi volt számomra a zenekar, nem egy pozitív élmény.
Hajnal kettőkor már hullafáradtan, csak azért imádkoztam, hogy még a Watch My Dyingot valahogy bírjam ki. Annyira ki voltam, hogy a számlistára egyáltalán nem emlékszem csak arra, hogy a hangulat megint meg volt, ahogy az lenni szokott. Soha nem értem a koncertszervezőket a WMD-vel kapcsolatban. Vagy annyira későre pakolják be, hogy az nem emberi, vagy délután háromkor játszanak. Megérdemelnének a srácok egy sokkal jobb időpontot, ezt azért már bizonyították az évek során. Itt is, mint a Slayernél marhára várom az új lemezt, és kíváncsi vagyok mi fog kisülni belőle.
Lassan már pirkad úgy, hogy erősen azt érzem irány a hálózsák,mindemellett rettentően átfagytam, sáros vagyok, holnap pedig DOWN, ahol persze tele kell lenni energiával. Szép álmokat mindenkinek!
