A legutóbbi Lawless Darkness című Watain lemezre egyértelművé vált, hogy a zenekar apró lépésenkénti, de biztos fejlődése eljutott arra a szintre, hogy relatíve új bandaként is lassacskán a black metal műfaj egyik etalonjává válnak. Ezért is övezte nagy várakozás az idei The Wild Hunt lemezt, amely annak ellenére, hogy hamisítatlan Watain anyag, jól mutatja, a fejlődésük nem állhat meg. Nekem úgy tűnik, hogy a banda elég nagy népszerűségnek örvend. Habár hatalmas giccs és teátralitás veszi őket körül, személy szerint nekem ez inkább tetszik, sőt, tekintve, hogy manapság divat kék farmerben, pólóban és festés nélkül black metal-t játszani, külön örülök neki, hogy van egy banda, akin nem csak hallgatni, de nézni is van mit. Persze ez mit sem érne, ha nem lenne jó a zene. Ami milyen is?
Sokan szeretnének párhuzamot vonni a Watain és a Dissection között, ami roppant félrevezető lehet, Ok, mindketten svédek, és mindketten szeretnek dallamos témákkal is operálni, de itt vége is a párhuzamnak. A Watain, a Dissection-el ellentétben egyértelműen és tisztán black metal zenekar, ráadásul elég old school felfogásban, néha szinte thrash és d-beat témákkal. Viszont ami nagyon jó bennük, hogy a pőre riffek mellett nagyon jó dallamokat is alkotnak, így a zenéjük elég kontrasztos, tele van csúcspontokkal. Bár a gonosz egyveleg még nóták közben mindig nem olyan változatos, mint lehetne, a dalok maguk változatosak. A legfőbb szerepe a gitárnak van, hiába van itt néha női vokál, vonós, akármi, ezek mindig csak egy-egy pillanatra villannak fel. És bár néha pofátlan nyúlásra adják a fejüket (anno a Total Funernal-ban pl. a magyar Tormentor-tól), engem ez addig nem zavar, amíg a végeredmény egy nekem tetsző nóta.
Az intro Night Vision misztikus akusztikus témája kiváló kezdés, lassan megy át dallamos reszelésbe, itt akár meg is ijedhetnénk, hogy ez szinte heavy metal, jajj mi lesz, de következik az első “rendes” nóta, a De Profundis ami olyan káoszt szabadít a hallgatóra, hogy első néhány hallgatásra lehetetlen megfejteni. Örülten tekerős gitártéma, aztán bólogatós trappolás, régi Bathory-t és Slayer-t idéző hadaró vokál, rövid, de old school gitárszóló. Már ekkor érezheti az ember, hogy ez nem a két hallgatás alatt megfejthető lemez lesz, ami bizony nem baj. Hiszen már maga a felfedezés is hosszabb és izgalmasabb élményt ad így. A Black Flames March-ra mondhatnánk, hogy hagyományos Watain nóta, ami nem jelent ám egyből középszerűséget. Középtempós, finom szaggatott témával és ős-Burzum-os harmóniákkal. Igazi gonosz menetelő. A kislemezként már megjelent All Thay May Bleed is eléggé összemasszásodik elsőre és jó pár hallgatás kell, hogy elkapja az embert. A The Child Must Die más könnyebben befogadható, egyszerűbb a szerkezete és tele van fogós és dallamos témákkal és a gyermekre átkot szóró szövegfoszlányokba könnyen bele lehet kapaszkodni. Egyébként itt azért néha érződik a Dissection párhuzam, de az, hogy ez itt külön kiemelhető, ez jelzi, hogy csak nyomokban van hasonlóság. A nóta közepén pedig olyan szóló van minden vérbeli fekete vérű ember fennakadt szemmel foshatja magát össze rajta. 
Itt jön az album első fekete báránya, amiről a lemez megjelenésekor mindenki beszélt, a They Rode On. A lassú, dallamos nótában Erik végig tiszta vokált használ, és olyan szinten rock-balladáról van szó, hogy akár délelőtt is lemehetne a rádióban. Hasonlítják ezt mindenhez, valaki szerint tiszta Bathory, más szerint Shining, vagy Fields of the Nephilim, valaki elmegy a Metallica-ig, valaki akár Gary Moore-ig vagy Nick Cave-ig. Innen látszik, hogy azért nem annyira egyértelmű, mire hajaz a nóta, így nem is egyszerű írni róla. Az biztos, hogy dallamos, sok benne az akusztikus gitár, de a torzítóra lépve is maximum hard rock-ig jutnak el. Viszont nyálasnak egyáltalán nem mondanám. Csodás szólókkal van tele és bár Erik hangterjedelme igen csekély, szerintem teljesen rendben van. Inkább ez, mint az új Satyricon-on a Phoenix egy vendég énekessel. Hiába soha sem játszottak még ők ilyet, ez a közel 9 perces nóta lett ennek a lemez csúcspontja. Nem azt mondom, hogy a legjobb szám a lemezen, de az album struktúrájában ez a tetőpont.
A Sleepless Evil durván és gyorsan kezd be, de a közepén levő morbid, zajos, kaotikus rész az, ami igazán a veleje, egyszerűen csak úgy árad belőle a gonoszság. A The Wild Hunt-al kicsit megint visszakanyarodunk a dallamok és a dallamos vokál világába, de ez azért már nem egy rádióba illő nóta, inkább egy himnikus, epikus tétel, tele dallammal, szólóval, lassú menetős riffeléssel és igazán tiszta, építkező dalszerkezettel. Erre a dalra viszont nyugodtan rá lehet ragasztani a Quorthon feliratú ímkét. Az Outlaw-nál viszont megint elszabadul a pokol és a régi Watain-es időket idézi meg a gyors, pattogós, de rohadtul fogós témáival, jó kis refrénjével. A Ignem Veni Mittere akár a Wild Hunt outro-ja is lehetne (akár a nótáé, akár a lemezé), az instrumentális nótában megint felüti a fejüket az eszméletlen fogós és itt már tényleg szinte hard rock-os szólók, aztán pár perc múlva persze ismét gonosz, atmoszférikus black metal riffelést hallat a banda. A Holocaust Dawn 7 perce alatt van itt minden, menetelés, akusztikus gonoszkodás, még tangóharmonika is egy pillanatra, és a végére olyan szélsebes black metal pusztítás, hogy az ember nadrágja dudorodni kezd. 
Azt hiszem a fentebb leírtakból világos, hogy jó nótáknak nincs híján a lemez, ha nem is fog mindenkinek minden bejönni, azért mindenki talál magának valót. Szerintem egyébként abban fejlődött a legnagyobbat a zenekar, hogy az ezúttal is 1 óra fölötti hosszú albumon sikerül végig fenntartani a hallgató figyelmét, ami a régebbi lemezeknél azért néha gondot okozott. A hangzás penge, sőt, külön öröm a kiválóan hallgató és szép basszusjáték. Bitang jó lemez az biztos, ami túl megy azon, hogy párszor meghallgatja az ember. Nálam a The Wild Hunt feliratkozott arra a listára, hogy valószínűleg 10 év múlva is rendszeresen hallgatni fogom. Van ennél fontosabb?
