Nagy megfejtés nem lesz, ez tisztán látszott a lemezt beharangozni hivatott I Hope You Suffer, és 17 Crimes nótákat hallván. Nem hittem volna, hogy ez a zenekar megér majd 9 nagylemezt, egész karrierjük során pengeélen táncoltak, és ugyanúgy igaz az az állítás, hogy kompromisszummentesek, mint hogy feláldozták magukat a mainstream oltárán.
Egy biztos: nagyon tehetséges, és sokoldalú művészek alkotják az AFI-t, és bármit adjanak is ki, már annyit tettek be a színtéren a közösbe, hogy az egész hátralévő karrierjükig kitart. Számomra legalább akkora ugrás volt az Art Of Drowning-Sing the Sorrow közt, mint az azt követő Decemberunderground, csak az már inkább ugrás a semmibe.
Nem mondom, hogy vállalhatatlan lemez volt, de én akkorra már olyan őrületesen elkötelezett rajongójukká váltam, hogy letaglózott az a new wave fordulat, ami bekövetkezett. Azt értettem, hogy a hardcore/punk gyökerektől eltávolodtak, hiszen a zenéjükben mindig ott volt az a kis ösvény, ami összetéveszthetetlenné tette őket a színtér többi képviselőjétől. de így feladni egy stílust, azért ehhez idő kellet, míg feldolgoztam. A Crash Love már úgy talált meg, hogy sokkal befogadóbb voltam irányukban, és kifejezetten tetszett a popos beütés.
A Burials címre keresztelt 9. sorlemez úgy tűnt meg sem jelenik, 2 éve még az is napirenden volt, hogy annyi a bandának. Davey elment a Broadwayra énekelni, a többiek pedig kiélték kreativitásukat az élet egyéb területein. A sejtelmes visszatéréssel aztán kellően felkorbácsolták az érdeklődést. Lassan, fokozatosan szítva a hangulatot eljött az október, és vele a Burials. Ami biztos, ez a lemez annyira hosszú, és tömény, hogy második hallgatás után is új dimenziókat nyit.
Totálisan beilleszthető munkásságuk sorába, teljesen nyilvánvaló, de kellően sejtelmes, érzelmes, erőteljes, és magabiztos. Az albumot záró The Face Beneath The Waves egyszerűen zseniális, a No Ressuraction bizsergető és csodaszép, az összkép pedig kerek egész. Magam is csak most eszmélek rá, hogy mennyire a hatása alá vont, beszippantott az egész hangulat, ami árad. Davey hangja mindig is etalon volt számomra, mostani teljesítménye is kiváló. Hunter a basszustémák mellett kifogástalanul írta meg az elektronikai betéteket, amik nem tolakodóak, csak a kellő hangulat aláfestését szolgálják. Jade gitártémái is frissek, ötletesek, az ő gitárjátéka is régóta etalon. Adam Carson dobos sem tehetne többet azért, hogy ez a lemez megkapja részemről a maximális figyelmet.
Féltem attól, hogy csalódni fogok, de a Heart Stops nótától eltekintve egy nagyon élvezetes, és hangulatos lemezzel tértek vissza a vérkeringésbe, régieknek-újaknak ugyanolyan jó szívvel tudom ajánlani! Megyek is, és kicsit feltekerem azt a hangerőt az erősítőn, hadd hallja a telep, milyen az új AFI!!!!
