Van néhány vissza-visszatérő olvasói komment-fordulat. Az egyik, hogy miért nem a legalkalmasabb személyt küldjük adott koncertre. Ezen mindig jót derülök. Pont nekünk, egy ízig-vérig hobby-blogosoknak kéne így cselekedni egy olyan világban, ahol alig van valaki a helyén? Sajnos, van amikor úgy jön össze, hogy munka, utazás, vagy egyéb okból adódó földrajzi távolság miatt a szomszéd kerületben lakó ráérőt riasztjuk, aki legutóbb mondjuk az Edguy új lemezéről írt, és bizony nem rendelkezik olyan széles látókörrel (hallókörrel), hogy egyben death metal fan is legyen. Mindezen túl – váltsunk egyes szám egyesre, hiszen a körülmények „áldozata” én lennék, ki viliricsi néven okoskodik itt időnként – remélem, hogy a fejüket kopaszra tépőkön kívül lesznek olyanok, akik meglelik e helyzet izgalmát. Milyen az, amikor egy idegen garázdálkodik a klubban, hogyan látja saját (fizikailag még nem létező) szemüvegén keresztül az eseményeket?
Azért nem mondhatja senki, hogy nem készültem. Elolvastam Bíró Szabolcs új, vikingekről írott történelmi fantasyját, a Ragnarököt. Na jó, ez véletlen, hogy pont a buli előtt nem sokkal vettem kezembe a kötetet. Viszont elmélyedtem az utolsó két Amon Amarth album, a Deceiver of the Gods (2014), illetve a Surtur Rising (2011) világában.
A koncerthelyszín felé érkezvén ennek ellenére egy ősi Ossian-dal zsongott fejemben: „…megszállták a várost, amerre nézek, rockereket látok”. Igen, a villamos megálló, a Barba Negra felé vezető út, és – ne legyünk álszentek – az út közeli vendéglátó ipari egységek mind tele voltak olyan honpolgárokkal, akiknek öltözékük alapján nem fért kétség, hová tartanak. Hátközépig lengő hajzatok, fellépő zenekar dicsőségét hirdető pólók, pulcsik, zászlók adták a világ tudtára: a MŰFAJ elhallgatása ellenére sem halott.
Én viszont hallottam már a kalóz klubot rejtő ipartelepre érkezvén, hogy az első zenekar belekezdett a dübörgésbe, de így is megveregettem saját vállamat, amiért csupán öt percet – egy dalnyit - késtem. Bevallom, a Heroicról azt sem sejtettem, hogy honfitárs zenekar. Az a PROFIZMUS, amely körüllengte a produkciót, bizony rácáfolni tűnt erre. A bejáratnál minden belépő kapott egy cd-t (természetesen említett zenekarét). A színpadon pedig öt középkori vitézt pillantottunk meg viszonylag autentikus szerelésben. Az énekes részéről egy buzogány is előkerült. A körítés és a tálalás Gundel-minőség volt tehát, a „husi” (vagyis maga a muzsika) megítélését inkább másokra bíznám, mivel nem ezt a zenét hallgatom otthon, viszonyítási alapom tehát nincs. A produkció atmoszférája viszont engem is megfogott, és az is elég ritka jelenség, amikor az általában „csóró rokonként” a Nagy Sztár előtt szűkített színpadon szenvedő hazai előbandát percekig tartó skandálással próbálja visszatérésre bírni a népesség.
A menetrend viszont szűkre szabott volt ezúttal is. Rövid átszerelés és nyolc kilométernyi lírai intro után, a továbbiakban is nehezen kezdett műsorába a (már az Amon Amarth által hozott) Hypnos. Igen, igen, meg lettünk fogva, mégpedig a szokásossal: amikor is a vendég saját nyelvünkön próbál néhány szót hozzánk vágni. Kedvesen, egyúttal humorosan hangzik, ahogy a teljesen másféle szavakhoz szokott ajkak formálják a mi szavainkat. Ott és akkor a Hypnos eléggé szórakoztatónak tűnt, bár gyanítom, hogy death metaljuk a tizenkettő egy tucat kategória győztese lehetne.
Hamarosan viking hordává változtunk. Eget-földet rázó harci kiáltással köszöntöttük az elsötétülő termet és az óvatosan bekúszó intrót. (Tudósítói) szerencsémre két új dallal kezdtek: Father of the Wolf & Deceiver of the Gods. Lehet, hogy nem engem sajnáltak meg, csupán érezték, hogy ezzel a 2013-as alkotással valamit megfogtak. A továbbiakban öt dal is felharsant ezen legutóbbi lemezről (As Loke Falls, közvetlen utána a Coming of the Tide majd a Shape Shifter és a Blood Eagle - Warriors of the North páros sem maradhatott le). Csillagom a továbbiakban sem áldozott le, ha csak azt vesszük, hogy a másik bevezetőben említett albumról, a Surtur Risingról is három dalt kockáztatott a zenekar (Destroyer of the Universe, The Last Stand of Frej, War of the Gods). Ezek így együtt, némi jóindulattal a koncertprogram felét alkották (kettő-hárommal kevesebb, mint húsz nótát hallhattunk).
Mindez alatt egyrészt az járt a fejemben: ami itt ömlik a hangfalakból, nem más, mint power metal, a szokottnál hörgősebb énekkel. Dudorászható riffek, mega-dallamos gitárszólók, könnyen megjegyezhető, majd hogy nem „slágeres” refrének sorjáztak a szűk két óra alatt. Ráadásul Hegg úr éneke is inkább ének volt, mint a lemezeken. Ezeket hallgatva sem éreztem rosszul magam, de ugye az élő zene és a stúdiófelvétel között annyi a különbség, mint a konzervgyári káposzta és nagymamánk főztje közt. (Ha már anyák napján írom e sorokat.)
Az élő muzsikát viszont cd minőségben kaptuk, de meglehetősen „halkan” (azért raktam idézőjelbe a szót, mert ettől a „halktól” azért a lakosság 99,7 százaléka egyszerűen bezakkanna). Érdekesség, hogy a mi fiaink (Heroic) hasonló, tökéletes minőségben, de bikábban harsogtak. (A Hypnos pultosa viszont nem állt a helyzet magaslatán.)
Lehet, hogy más irányba kattogó agyam íratja ezt velem, de én bizony nagyobb hangsúlyt helyeztem volna a látványelemekre. Hiszen az ötlet, a vikingek viselt dolgait mániákusan megénekelni, szinte megkívánja a vizuális mondanivalót. Ebből néhány füstcsóva, festett villámok és csatajelenetek a háttérben jutott csupán. Igaz, a Barba Negra Jack Sparrow-os cuccai kissé furcsán egészítették ki mindezeket.
Olybá tűnt, mintha csupán az utolsó daloknál ébredt volna fel a fénytechnikus kolléga, valahogy ekkorra vált látványossá „fényileg” is az előadás. Más tekintetben szintúgy újabb sebességi fokozatot kapcsoltunk a végére. A leges legutolsó tételben, a The Pursuit of Vikingsben valósult meg az elengedhetetlen közös nótázás a néppel.
De végig megható volt, ahogy magyar közönség ismerte az elhangzó dalokat – még a gitárszólókat is, amúgy Fear of the Darkosan „énekeltük” a színpadi vikingekkel. Egyébként is le a kalappal az ezerfejű előtt! Kívülállóknak talán hihetetlenül hangzik, egy ilyen „vad”, és – közmegegyezés szerint – „agresszív” zenei koncerten mekkora kulturáltság volt jellemző ezen az estén! Még az én sokat próbált fülemnek is szokatlanul hangzottak a többszöri „bocsi, nem baj, ha ideállok” kérdések. Mindezt akkora népsűrűségben, amelyben hétköznapi emberek szinte bármely spontán közössége (kivéve talán a zarándokokat) idegrohamok sorozatát kapta volna. Véglegesen vége azoknak az időknek, amikor jobb sorsra érdemes, lecsúszott egzisztenciák privilégiuma volt a kemény zene. Mára a spirituális beállítottságú, művelt, intelligens, nyitott emberek „sportjává” vált ez az általunk oly szeretett műfaj, s annak szinte minden ága.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK HAMAROSAN.
