Csak a biztonság kedvéért: John Garcia a Kyuss énekeseként lett leginkább ismert. Ezt csak azok kedvéért, akik tényleg életükben nem hallottak a stoner rock műfajáról. Szóval az elmúlt, majd húsz évben - 1995-ben oszlott fel a Kyuss, igaz 2010 óta Kyuss Lives majd Vista Chino néven újraösszejöttek Josh Homme nélkül - ez a Garcia gyerek vastagon belevetette magát a munkába, és fosta magából a lemezeket. Életre hívta a Unida, Slo Burn, Hermano hármast, meg évi minimum egy, de inkább kettő, megjelenés vendégként többek közt olyan bandáknál, mint a Danko Jones, Karma To Burn, Orange Goblin, Monkey 3. De mindegyikben közös, hogy John Garcia hangulata van mindahány dalnak. Ez most is igaz, de hogy ez mennyire jó, az már más kérdés.
Olyan orbitális különbséget nehezen találhatunk mondjuk a fent említett három Garcia banda között. Azt meg szerintem senki sem tartja fejben, hogy kik pakolják a zenei alapot az aktuális projektben. Így most is azt kapjuk, amit elvárhatunk Garcia-tól. A dúsan hajlítgatott, rekesztett, elnyújtott ének stílustól szerintem nem is igazán akart sohasem elszakadni, már egy ideje nyugodtan hívhatjuk védjegynek is. Persze lóbroki lenne az egész, ha nem lenne zeneileg megtámogatva, azzal a klasszikus rock, stoner zúzással, ami többnyire önmagát ismétlő paneljaival még mindig hatásosan tud beleülni a fülekbe. De hát John! Ezt hallottuk Unida, Slo Burn, Hermano néven is (a Vista Chino-ban legalább nem négynegyedben reszelnek végig)!
Akkor miért kellett, most egy John Garcia nevű új project? Gondolom ez az a rész, amikor felmerül a művészi szabadság, esetleg, hogy új zenészekkel jobban meg van a kémia. Mondjuk ez az utóbbi állítás kapásból cáfolható, mert a Danko Jones trióval két számot már korábban is felvett, meg azért Nick Oliveri-vel (Kyuss) és Dave Angstrom-mal (Hermano) is zenélt jó pár albumon. Meg egy kicsit penget a záró, akusztikus, Her Bullets’ Energy-ben Robbie Krieger a The Doors-ból. Az meg csak maradjon nekem gyanús, hogy a lemez promóciója igen erősre sikeredett a Napalm Records-tól, és a csinnadratta közepén egy üzletileg is jövedelmező megjelenésnek is tűnik az eset.
És ezek után mi a stájsz a lemezzel? Nem megy le azért kutyába John Garcia, sőt talán még inkább megragad abban a „slágeres”, különösebben nem túlgondolt, és semmiképp sem túlbonyolított rokkolásban, ami mondjuk nálam mindig gyenge pontja volt a Kyuss-nak, és erőssége a Unida-nak. Négynegyedes stoner/rnr a Danko Jones kézjegyével, de nem sok olyan dal jön szemben, aminél ne jelenne meg kicsit a de ja vu fíling.
És leginkább itt van a kutya elásva. Jól szól a John Garcia lemez, aránylag jó dalok vannak rajta, de akárhogy is hallgatom, inkább az a fajta csalódottság lesz úrrá rajtam, amit az okoz, hogy egy ilyen dörzsölt vén róka, hogy a rákba nem tud meglepőt húzni. Hiába lett mondjuk kifejezetten tökös a 5000 Miles, vagy a His Bullets’ Energy-vel egyetemben; vagy hiába hozza a koszos, zsigeri rnr-t a Flower és a Saddleback, átitatja az egész lemezt egy penetráns izzadságszagú örömzenélés hangulat. Emiatt nekem eléggé hiányérzetem lett a végighallgatás után. Múltidézésnek sem lett éppen telitalálat.
Jó lenne a John Garcia, de azzal, hogy megint hozza a szőrös tökű, blues rakkenroller figurát, és a Nyugati part útszéli motoros csehós mocsok rokkját, nem túlzottan hatott meg. Mert azért ennél több van Garcia-ban, ez meg egy igencsak rutin lemez lett. Van benne egy csipetnyi modorosság, ami egy ilyen lemezen egyáltalán nem állja meg a helyét, így meg kicsit megragad az izomfitogtatás kategóriában különösebb hajlam nélkül, hogy megpróbáljon lenyűgözni. Egy nyári piáláshoz aláfestő zenének elmegy, de annál sokkal többet nem érdemel. Aki viszont nem akar lemaradni róla, az elcsípheti a John Garcia bandáját Bécsben, december 10-én. Itt meg egy videó: