Az Arthur Okun közgazdász által bevezetett mutató után elnevezett marylandi négyes színre lépése előtt nem sokkal érkeztem (elnézést a két előzenekartól, a Morhordtól és az Eradicationtől!). Ráhangolódásképp a cimborák élményeit, sztorijait hallgattam az előző hét végén lezajlott Brutal Assaultról, aztán minden különösebb ceremónia nélkül belecsaptak Jason Nethertonék...

A feszes tempóknak és a pontos összjátéknak a death metalban vagy épp annak a grindcore-ral ötvözött és / vagy hardcore beütésű válfajában megkülönböztetett szerepe van. Ez ugye alaptétel. Még akkor is, ha az adott csapat zenéjében nem feltétlenül a technikás hangszerkezelés a meghatározó. A Misery Index nyilván nem az egyetlen és egyedüli, de mindenképp az egyik elsődleges mintapéldája a fentieknek. Adam Jarvis dinamikus dobolása megingathatatlan alapot ad mindehhez. Játékát a maga nyers mivoltában (triggeres rásegítés nélkül) élvezhettük.

Ha már itt tartunk, nagy dicséret illeti a Dürer Kert kistermét: a kezdeti időkkel összevetve mára hétmérföldes előrelépés következett be a koncerthangzás tekintetében. Az utóbbi egy-két-sok itt szerzett benyomásom eleve ezt mondatja velem és ezúttal is tisztán és agyba tipró módon, abszolút lemezminőségben szólt a Misery Index, visszaadva az albumai csiszolatlan soundját. A négy esztendeje csatlakozott Darin Morris gitáros kiváló szólómunkáját is ideértve. A fickó egyébiránt színpadi akció terén sem lóg ki a csapatból. Intenzív mozgásról, fel-alá járkálásról persze szó sincs, viszont a helyben döngetésből és nemi hangszeres pózolásból ő is kivette a részét.

A váltott ének ugyancsak a zenekar fő ismérvei közé tartozik. Mark Kloeppel gitáros hangja valamivel mélyebb, öblösebb a bőgős Jason üvöltéséhez képest – jóllehet nem számottevő a különbség – és az énektémákból is övé a nagyobbik rész, ahogy a konferálásból is ő vállal többet. Dumából amúgy nincs sok, bár nem is kell ide hatalmas okoskodás. Hadd pörögjön a buli!

A fénysebességgel hasító műsornak nagyjából a közepén állt be egy „törés” a lassú, ám nem kevésé súlyos Thrown Into The Sun képében. Az idei The Killing Gods lemezről három szerzemény került elő (a Faust dalciklusból két tétel), az előző Heirs To Thievery-ről meg egyenesen hat. Az első két album ezzel szemben kimaradt a szórásból, ehelyett a korai EP-k néhány nótájával idézte meg a banda a kezdeti éveit. Ráadás nem volt – a termet megtöltő közönség rászolgált volna azért –, a Traitorsszel vége és levonulás, ők ezt bizonyára így érzik kereknek. Sebaj, ezzel együtt is elsöprő erejű bulit nyomtak!

Ahol a gazdaság csak tizedannyira dübörög, mint ez a koncert (meg úgy általában a Misery Index élőben), azt már alighanem élhető helynek lehet nevezni...

A fotók nem a helyszínen készültek és innen vannak