Van annak már jó másfél éve is, hogy előszedtem a Leander Rising-ot. A bemutatkozó lemezük 2012-ből szép nagy lyukat robbantott a magyar mainstream keményzenei palettán, majd azt szépen ki is töltötte. Persze futott náluk a szekér, de valahogy én lemorzsolódtam róluk. Valamikor évközben jött egy új dal, de nagyjából ennyire voltam velük képben. Lehet, hogy az volt a gond, hogy nem követem hazánk legsikeresebb kertévé esti műsorsávjában az Éjjel nappal dug a Pest aktuális epizódjait, tehát azt sem tudtam meg, hogy Dávid (a.k.a Vörös Attila) kész lett egy új lemezzel. Oké, lehet ez igazságtalan, sorry. Szóval ezek után kissé váratlanul nyomta kezembe főszerkesztőnk az új Leander lemezt, az október 17-én megjelent Öngyötrő című albumot.
Továbbá volt bennem egy kis, ez egészségesen túl lévő, rosszmájúság is az új lemezzel kapcsolatban, ami egyrészt fentiek miatt formálódtak, másrészt az állandóan fenyegető második lemez problémája miatt. Aztán mire másodjára végigrágtam magamat a lemezen, szépen az összes előítéletemet porrá morzsolta az Öngyötrő. Azért nagyon jó zenét hallgatni, mert az akkor is jó, amikor jó, meg akkor is nagyon jó, amikor meggyötör. Azt nem lehet mondani, hogy a kettő érzés között balanszíroz a lemez, inkább, ahogy a címe is mutatja, a kínzó és fájdalmas témákat hozza, ahogyan az Szívidomár esetében is. Minden egyes hallgatásnál harcol bennem a gondolat, hogy az új lemez szövegei a jobbak vagy a debütáló albumon dalai. A kritika megírásának időpontjában az a véleményem, a második a jobb. A tizenhárom dal – egy-két kivétellel – olyan maró szöveggel támadja meg az embert, hogy nem lehet hűvösnek maradni.
Ahogyan megszokhattuk van angol nyelvű dal és feldolgozás nóta is a lemezen. A Nagy Eszter Mirával közösen felcsendülő Take Me ugyan egy szépen sodródó ballada, erőteljesen padlófék a lemez közepén, mégis kellemes. Viszont ami egészen jól sikerült, az a feldolgozás nóta, Baricz Gergő Némán állni című dalát gondolták újra a srácok, és minden tisztelet az eredetiért Gergőnek, de Leanderék verziója fényévekkel hitelesebbnek hat és nagyjából ennyivel jobb is.
A többi dal közül pedig csak eggyel nem tudok azonosulni teljes mértékben, a Győzelem nélkül egy-két szövegrészlete kissé faék egyszerűre sikerült. Pedig a refrénje milyen király már! Plusz az egész nóta is úgy darál végig, hogy bármikor simán hanyatt ver.
A maradék egy tucat dal pedig telitalálat. Sodró, vastag hangzású kemény riffek között a fogós szólók alakítják a tipikus Leander Rising hangzást, amire egyetlen rossz szót sem lehet mondani. Remekül szól az egész, tényleg világszínvonalú minőségű a lemez.
A felesleges szófosást mellőzve nem szólok egyenként a dalokról, de a legjobbakat muszáj kiemelnünk, ami őszintén szólva nem könnyű feladat, ez megint csak a lemez nagyszerűségét példázza. Személyes kedvencem a Félőlény, Lőjetek fel, Nem akarok trió. A Félőlény kemény húzásával és hatalmas refrénjével vált azonnal favorittá. A Nem akarok című ballada az utóbbi évek legjobb szerelmes nótája, amit hallottam. Ha már a Szerelmes dal, akkor a lemezt indító és ilyen formán keretbe foglaló lírai, ámbár kőkemény dal foglalja keretbe a lemezt. A Lőjetek fel engem megint a szöveggel vett meg kilóra, egészen nagyszerűre sikerült.
A Leander Rising második lemeze után külön köszönöm Köteles Leandernek, hogy zenéléssel foglalkozik. A dalok szövegeit nézve félő, ha nem önthetné zenébe mindazt, ami nyomasztja, akkor kb. egy kibaszott tömeggyilkos lenne, így mindannyian jobban járunk! Mi nagyon jó lemezeket kapunk, ő meg megnyugszik egy kicsit.
