E vasárnapi koncertélményre, ha egy szóban kéne summát nyújtani, az egy hosszan sípoló ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚRISTEN!!! lenne. A hosszú azért, mert tényleg ennyire jó volt, a transzcendenciáig haragos, zsigeri, nyers zene fülledt ünnepe... a sípolás meg azért, mert még mindig nem sikerült teljesen helyreraknom a pogóban szétrakott orrsövényemet. Talán eddigi(!) életem legjobb punkkoncertjében volt részem, és nem csak nekem. Szóval: OFF!-ra vágva, így esett az eset, és egymásra mindenki:
Kedves és kékhajú fotóskolleginánk alatt lezökkent a HÉV, de még így is 2 perccel megelőzte a Cerebral Ballzyt és az OFF!-ot. Kissé enerváltan baktattak be a pofátlanul fiatal és a pofátlanul vén pánkok egymás után fél hét magasságában, egyenest a Hajó interjútermébe, és mindegyik mintha mástól lett volna beállva. Emiatt egy bő órát csúszott is a kezdés, de a rövid, sokkolóan intenzív műsoroknak ez még jót is tett: lelkiekben felspannolódtunk, sőt, felidegesedtünk a padló, a fejünk és a mellettünk álló minden malíciától mentes szétveregetésére. Szinte egymással kardoztak a szakállak és csillagtetkós könyökök, volt, hogy már a beütések első hangjaitól. Pár csávó a felvarrós hátracsapott sapik árnyékában és a hangulatosan ocsmány házilag barkácsolt thrasher-mellények gallérja mögött úgy is festett, mint tüzelő kankutyák. És meg is kapták a magukét, mert ami felcsendült 21:10 körül, és amit csak pár lihegőszünet szakított meg fél tizenkettőig, az konkrétan baszás volt. Megbaszták a fülünket, sőt, mi mentünk, hogy megbaszassuk a fülünket, és baszdmeg, kibaszott jól tettük.
Cerebral Ballzyék showja NEM volt tökéletes. Vagy nagyon fura hangátmeneteket és kísérőriffeket használnak, a basszgitár bizarr sántikálásokba bocsátkozik (de királyi, rezgő-búgó hangbeállítása igazi gerincet adott a műsornak), vagy simán hamis volt... és igazából a 4 fél kissé szétfelé szólt. Nem teljes szinkronban, bár mindenki tette a maga dolgát. Mondjuk meg kell hagyni, ennek ellenére nagyon hatott: Honor Titus a fronton VÉGIG kifordult szemmel téblábolt, spontán önkívületben, ami épp a kezébe és útjába került, azt táncoltatta meg, legyen szó ledőlő dobról, összecsúszó mikiállványról, mindegy, totál spontán és dühödt szenvedéllyel prezentálta azt, amit egy punkfrontembernek kell. Szerintem vagy halálra szívta magát, vagy elengedte sámáni énjét, eleve úgy festett, mint egy fenyegetően szimpla megjelenésű, torz keveréke Jimi Hendrixnek és Ian MacKayenek.
A tempóváltások bár nagyon egyediek, nem mindig pontosak, se nem indokoltak, akárcsak a dob minimalitása, de kellően véletlenszerűek ahhoz, hogy fenntartsák a feszültséget és a kiszámíthatatlanságot, és amikor nekilódul utána a fülledt dara, az bizony Nagykönyv Szerinti. Mini-deathwallok sorozata dőlt egymásra előttük, s a prosztóan egyszerű témájú számok (City's Girl, Cutting Class, Office Rocker) felpiszkálták a mindannyiunkban ott szunnyadó, de az igazi, őszinte dühkitörésre (azt hittük, hogy) már minden reményt rég feladott 19 évest. Az Exploited mérgét, a Dead Kennedys eszelősségét és a Bad Brains lazaságát egyszerre idézték, mégis volt egy sajátosan leszarom bájuk. Simán megérdemelne több pontot, ha technikailag rendben és főleg ha BPM-n belül maradt volna: maradjunk annyiban, 3/5 a koncertre, de 5/5 a bulira!
Hosszas baszkurálódás és helyben beállás kezdődött ezután, pont elég 3 cigire meg egy sörre, de böcsükre legyen mondva, az OFF! ráérősen, mégis secperc alatt összerántotta a geart, majd a meglepően apró Keith Morris felslattyogott a mikrofonhoz, és 10 körül megkezdődött az... az... az... az, amit nem lehet egykönnyen szavakban leírni. Amit az OFF! nyomott, az sokkal több volt, mint pusztán kristályos tisztaságú punk, mint a lázadás szentestéje. A Ramones-ról koruk egyik nagy kritikusa egyszer azt mondta, hogy nem hitte el őket, hogy annyira elképesztően, tudatosan sallangmentesítettek és tömények voltak, hogy azt hitte, ez valami művészi performansz, valami art projekt. Mindez szerintem az OFF!-tól ugyanígy elmondható, csak a rágógumizós tinipunk romantikáját leváltották a hardcorepunk parttalan, mégis a racionalitásban kegyetlen gyökereket verő, őselemi dühére és szatírájára. Azok a 40-50 másodperces dalok irgalmatlanul hosszúnak tűntek az azonnal kitörő őrült pogóban. Ha 2 kilót nem izzadtam ki, akkor semmit, Schobert Norbi update-progija terhestornás ülősuli ehhez képest. Az emberek már a 3. számtól (vagyis kb. a 3. perctől) önkívületbe kerültek, össze-vissza üvöltötték a dalszövegeket, lehetőleg egymás arcába, Keith komikusan és szatirikusan kalimpált és vágta a pofákat, Ruby precíz hűvösséggel ütlegelt kifele, egészen megdöbbentő, mégsem hivalkodó díszítések és kipörgetések közt liftezve majd' minden 5. másodpercben, Steve és Dimitri pedig valósággal csatáztak a gitárjaikkal. A levegőt is legyakták a búsba. Folyamatos ugrálás, derékig headbeng, spárgák, földön fetrengve játék: teljesen, 100% átadták magukat a zenének, és egy húgycseppnyi megjátszás, annyi nincs bennük. Ez nem show, ezek tényleg nincsenek egészen maguknál a deszkákon. Még tán a hajó maga is dülöngélt...
Kaptam egy könyököt a szemem alá, két lengőt a bordáimra, majdnem kifordult a bal térdem, mikor nekizuhant egy fazon (fejmagasságból, de teli háttal), az orrom meg - ld. bevezető - most is elég szelektíven szűri a levegőt (egy ugyanezen körülmények közt érkező emberi torpedónak "hála"). Színpadról lepörgő állatok, félpucér vadak, teljes destrukció zenés tornára: az OFF! felért egy terápiás kezeléssel, ahogy sorjáztak a jobbnál jobb, tömörebbnél tömörebb dalok, amiket két lélegzet és vörös villanások között lehetett együtt bőgni, mielőtt egy újabb félúton káoszba torkolló circle pit-szerűség beszippantott volna.
Poison City! Rats! I Don't Belong! és a többi... Nem követték az albumok menetét, szerintem totál random, mára rakták össze az így tényleg egyszerre meglepetésekkel és (rajongók számára) slágerességgel kecsegtető tracklistet. Élőben még az elsőnek - önmagukhoz képest - kissé lassúnak tűnt legutóbbi album dalai is hibátlanok, sebesek, toporzékolósak. Másutt meg egészen doomba csúszott a fenyegető, mégis tökös hömpölygés, néha breakdownszerű közös térd alá lengetést váltottak ki a menetek, és feltűnt, mennyire sokszínű, mégis sürített zenei kincsből építkeznek ezek a punkpirulák, amit az OFF! a dalainak hív. Viszont a show végére hagyni a Wiredöt, a Panic Attacket és a Darknesst (akarom mondani: a DÁÁÁÁÁÁÁÁÁRKNNEEEEEEEEESZ!!!!t) olyan volt, mintha csak nekünk külön (per fő) hívtak volna egy ciscói hippi callgirlt, hogy a végén még jól le is cummantson.
Mondd, neked eljön, vagy eljött-e valaha az a pont a koncerten, amikor mindegy milyen pocakos vagy sebzett vagy, vetkőzni kezdesz? Amikor a tömegbe ugrasz; amikor addig vered a színpadot a gitáros lábánál, hogy fáj a csontod és lerepül a karkötőd, amikor letapossák rólad a cipőd? És végül, amikor önkéntelen, eszelős nevetés tör ki belőled, olyan ártatlanul, mint egy brutális hiszti végén, egy jogosan háborgó kisgyerekből, hogy úristen, ilyen hogy lehet?! Mialatt alig látsz valamit néha az izzadt testek párafelhőitől? Az OFF! során ezt MIND pipálhattam, az elejétől fogva. Sosem voltak szebbek a power chordok a maguk mennyei darálásában. Keith a 2 elnémuló áthangolásban köszönte meg, hogy rájuk áldoztuk pénzünket, figyelmünket és testi épségünket, és mindig, mintha először mondaná (meglehetős szájbarágósággal) jelezte, hogy mondjuk vehetnénk merchet is. Legalább 2x/alkalom, hogy jól felfogjuk. Na, nem kellett félteni, valóságos rajzás volt Xav, a turnémenedzser körül, még a borsos, de nem teljesen indokolatlan árak ellenére is. Egyszer még azt is megkérdezte az emberünk, minden oké-e egy reccsenve elseggelő kölyökkel, és kicsit egymásra figyelmesebb pogóra intette a népet, mikor pár külföldi tinigyerek elszabadulni látszott. Ez viszont semmit, de semmit nem vont le a showból: azonmód utánuk lehetett a kényelmetlen csendű intermezzók és félfény után fejest ugrani a vörösen villogó sötétség és megzenésített világrahányások közé, akár egy finom, meleg fürdőbe. Ami inkább forró vizű folyó. Hegyről lefelé. Sziklákkal a hátán. Amik záporoznak szakadatlanul. És élnek.
Az OFF! esszenciális dühterápia, több, mint punk: egy természeti jelenség, egy puska, amibe az irányt Keith (fenntartom, hogy) haikuszerű tömörségű szövegei, a távot a szétrobbanó előadásmód, a sörétet viszont a saját frusztrációd adják, ami itt nyer ünnepélyesen destruktív formát. Erre mondják, hogy jöttek, láttak, győztek. Aki tudja, nézze majd meg az A38-as koncertfelvételt is majd, el se hiszi talán, mit lát és hall. Ez, kérem, izzadságfoltosan is makulátlan. 5/5
Egy kicsit még kellett várnunk a rekordidő alatt kisöpört közönséggel ellentétben, mert volt pár szavunk a punk Yodájával. Igen, feleim: azonmód kiizadva, kifingva, lerozzanva és kiürülve, lerohantuk magát Morrist is egy interjúval! De azt majd később. Addig is, "puhányok, nyavalyások, ha gyötör a láz", tudjátok, mit nyomjatok be, és mit ne hagyjatok ki semmi szín alatt legközelebb. Egyszerűen életre szóló élmény volt. Köszönöm, köszönjük!
~
by Nemesúr(/Nemes Márk)
fotózta Tóth Timi
