A Reaction fanzine és a To Defy Collective – főképp az Escalate zenekar tagjaiból álló SxE szervezőbrigád – 2024 legvégére, december 29-ére (vasárnap) is összehozott egy jóféle hardcore-punk táncestet a budapesti Riffbe.

Na, ez volt az a buli, amelyet Jakab Zoliéktól már annyira vártam! A Bridge To Solace jelenlegi felállása valami eszméletlen, a zenekar történetében egyedülállóan feszes összjátékot produkál, ám ahogy tavaly szeptemberben a Dürer Kertben beigazolódott, a hardcore / punk szellemisége inkább a kisebb koncerttermekben mutatkozik meg. Erről a Turbinában tett első látogatásom alkalmával újból meg is bizonyosodtam.

Igaz, kettő külön koncertről van szó, de mivel egy közönségnek szól, így mi is egy cikkbe sűrítjük bele az információkat. Igazi, forró hangvételű koncertek elé nézünk, kár lenne őket kihagyni.

Manapság olyan információs túlkínálat tombol az internet által, hogy a ránk zúduló oldal mennyiség következtében lesz néhány tucat a főcsapásokon ami elér minket, és lesz kis millió másik, ami azért nem. Vagy nem annyira. Azon a kis millió másikon pedig lesz néhány olyan bandáról szó, akik valahol a világ másik végén rendkívül jól tolják a tisztes földalatti színtéren, de akkora fényt még nem kérnek, vagy kapnak, hogy mindenkihez eljussanak akihez szólni tudnak. Arról nem beszélve, hogy akár a fiatal hardcore bandák száma is olyan magas, mint az élő koncertjeiken okozott szélső értékbe kilengő vérnyomás. Így képtelenség is volna mindet mindig megemlíteni, de hogy azért minél teljesebb legyen a kép a színtérről, itt van öt olyan mostanában lemezzel is előrukkoló csapat, amiről nem tettünk említést, de elég érdekesek ahhoz, hogy ezt pótoljuk.

E vasárnapi koncertélményre, ha egy szóban kéne summát nyújtani, az egy hosszan sípoló ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚRISTEN!!! lenne. A hosszú azért, mert tényleg ennyire jó volt, a transzcendenciáig haragos, zsigeri, nyers zene fülledt ünnepe... a sípolás meg azért, mert még mindig nem sikerült teljesen helyreraknom a pogóban szétrakott orrsövényemet. Talán eddigi(!) életem legjobb punkkoncertjében volt részem, és nem csak nekem. Szóval: OFF!-ra vágva, így esett az eset, és egymásra mindenki:

A'sszed, megint 9gagre recskázol a hét utolsó éjjelén egy tea mellett a rozzant kis pecódban?
A'sszed, idén már senki nem lesz, aki barátilag hátba rúgjon a társadalmi agresszió hevében?
A'sszed, az embernek a maradék rasztáját kell adni egy valamirevaló őshardcore-buliért?
A'sszed, csak a duplakávé képes új életet lehelni beléd?
A'sszed, csak úgy bemész a hétfő reggeli melóba?

Akkor híreink vannak, puhányok, nyavalyások. Nyereménnyel kecsegtetők.
3 kattért szétrúghatjuk az idillt együtt A Hajón!

A punkpápa Keith Morris lehetetlen, lelőhetetlen, és úgy tűnik, felnőni képtelen kollégáival: Dimitri Coatsal, az egykori Burning Brides gittyóssal, a deszkabuzi neoprimitív tininek tűnő Mario Rubalaca élő dobgéppel és Steve "Sokkalpánkabbvagyoknáladhippiköcsög" McDonald basszerrel - nem szarozik. Az elmúlt hónap elején kiröppent a Hypnotize klipje, majd gyors egymásutánban rá egy albumbejelentés, egy közreműködés az ünnepelt popkult-ikonná váló OBEY Gianttel a Record Store Day alkalmából, és a héten az egész, a nagy, a mennydörgő, a... hosszadalmas?!... 3. album.

Az OFF! még mindig a globális hardcorepunk underground egyik (ha nem "a") legfontosabb zenekara, de az epilepsziás váltásokból könyörtelen menetelések lettek a Wasted Yearsen. Teljesült a kívánságom is: hosszabb, érettebb számok, kerekebb szövegek. És már egy picit bánom: a fejjel a falnak lendületet halkabban forrongó bunyós-partizánság váltotta fel. Na kúrjuk...